Nem szabad elfelednünk, hogy az auschwitzi megsemmisítő táborba is vezetett út. Magyarország Országgyűlése, 1938. május 29-én szégyenletes döntést hozott, ez volt az I. zsidótörvény.
Az első zsidótörvény, az 1938. évi XV. törvénycikk, amelyik „A társadalmi és gazdasági élet egyensúlyának hatályosabb biztosításáról” címet viselte. A törvény szövege szerint a szabadfoglalkozású állásoknál és a tíz értelmiséginél többet foglalkoztató kereskedelmi, pénzügyi és ipari vállalatoknál 20% lehet a zsidók maximális aránya, melyet öt év türelmi időszak alatt kell elérni.
A jogszabály alól mentesültek az első világháborúban és az ellenforradalomban különböző érdemeket és kitüntetéseket szerzett zsidók, a hősi halottak özvegyei és gyermekei, az 1919 augusztusa előtt kitértek, valamint ezek gyermekei, amennyiben nem tértek vissza a zsidó vallásra.
Bár a törvény még vallási alapon definiálta a zsidó fogalmát, az 1919. augusztus 1-e után kikeresztelkedetteket is zsidónak minősítette.
Éppen azoknál a foglalkozásoknál alkalmazta a törvény a megszorításokat, ahol a hazai zsidóság nem jelentéktelen része dolgozott. Hiábavalóak voltak a már említett történelmi hagyományok, hiába jelentett a zsidók számára szinte az egyetlen kitörési pontot a szabadfoglalkozásokban való tevékenység, a jogszabály szerint innen is elkezdtek kiszorulni.
A törvény megszületése előtt a felsőházi vitában – többek között – egyházi méltóságok is megszólaltak. 1938. május 24-én, Lőw Immánuel, a szegedi rabbi szerint a legsúlyosabb rendelkezése a javaslatnak, hogy az asszimiláció kezdetének a hitehagyást tekintik. Ravasz László, a Dunamelléki Református Egyházkerület püspöke úgy vélte, hogy a zsidókérdés sorskérdés. A jövedelem igazságosabb elosztását szabályozza. Nem egy vallásról mond ítéletet a javaslat.
Mit jelentett, hogy a hazai zsidóság elkezdett kiszorulni a gazdasági, társadalmi életből?
A XIX. század utolsó harmadában a gazdasági életben vállalt szerepük mellett nem elhanyagolható az a lépés sem, amikor is a hazai zsidóság igyekezett elfoglalni helyét a szellemi életben. A felemelkedéshez, a beilleszkedéshez vezető út egyik formája volt ez, ugyanakkor azért jöhetett szóba ez a terület, melyet a modern szakirodalom neonomád életformának is nevez, mert nem volt más lehetőség. Az állami, köztisztviselői pályákra nem lehetett bejutni, azok – hiába az 1867-es egyenjogúsítás – a zsidók előtt szinte teljesen elzártak voltak. Ugyanakkor megvolt az igény ezekre a munkákra, így a hazai zsidóság nagy része választotta magának ezeket a pályákat. Szerepvállalásuk nem volt jelentős a mezőgazdaságban, részvételük meghatározóbb volt az iparban, a kereskedelemben, illetve a hiteléletben.
Közel ilyen nagyságrendű volt az irodalomban, a képzőművészetben, a sajtóban is a zsidók szerepe, noha a súlyukat jóval jelentősebbnek vélték, főleg az I. világháború utáni egyre erősebb antiszemita közgondolkodásban. Mint azt Jürgen Habermas a társadalmi nyilvánosság szerkezetváltozásáról írott könyvében is megjegyzi, a polgári átalakulás egyfelől magával hozta a nyilvánosság egyre szélesebb megjelenését, ugyanakkor ez azzal is járt, hogy a kultúra is átalakult. A polgári társadalmak kultúrája, többek között az egyre szélesebb elérhetőségnek is köszönhetően tömegkultúra, a kultúra hatóköre térben kiteljesedik, kiszélesedik, mélységében pedig a társadalom minden rétegére is kiterjed. Ennek legfőbb jellemzője a differenciálódás, a specializáció. A kutató személye elválik a szépírótól, a szaktudományok egyre jobban szétválnak, megjelennek a „szakbarbárok”. Sokak véleménye szerint, és ezt a későbbi antiszemita gondolat is felkarolta, a kultúra kiszélesedése, valamint az, hogy a társadalom minden rétege számára elérhetővé vált, magával hozta annak elsekélyesedését. A kulturális életben szereplők származása így válhatott az antiszemita közbeszéd tárgyává. Mindazok ellenére a lapszerkesztők, újságírók „csak” 42%-a, az írók, tudósok 24%-a, a képzőművészek 16%-a volt zsidó a már említett időszakban.
Az I. zsidótörvény megszületését követően egymás után alakultak meg a szakmai kamarák.
A zsidótörvény végrehajtására megalakult a Színművészeti és Filmművészeti Kamara, bár ezt a tevékenységet a kamara nyíltan soha nem ismerte el. Fő feladataként a nemzeti szellem és keresztény erkölcs követelményeinek érvényre juttatását és biztosítását jelölte meg. Hatásköre alá tartozott a tagok szociális érdekeinek képviselete, jogainak védelme, kötelességeik teljesítésének ellenőrzése, a tagok felett fegyelmi hatóság gyakorlása, valamint állásfoglalás és javaslattétel a színművészetre és a filmművészetre vonatkozó kérdésekben.
A Magyar Színészet című lap beszámolója szerint: „A magyar színésztársadalom osztatlan örömmel vette tudomásul az 1938. XV. t.-c. 2. §-ban foglalt rendelkezéseknek megfelelően a m. kir. minisztérium 1938. augusztus hó 28-án kiadott 6.090/1938. M. E. rendeletét a színművészeti és filmművészeti kamara felállítása tárgyában.”
Megalakult a Sajtókamara is, ahol szintén végrehajtották a szükséges és elvárt rendelkezéseket. A korabeli beszámolók szerint szintén nagy örömmel és lelkesedéssel.
A szakmai kamarákban való kötelező tagság biztosította, hogy senki ne maradjon ki kétes származása miatt.
Rengetegen kerültek ki szakmájukból, most csak kettejüket ismertetjük.
Ráday Imre a húszas évek végétől kezdve az egyik legsikeresebb magyar színész, aki színházban, hazai és nemzetközi filmes produkciókban egyaránt sikeres volt. Az egyik utolsó színdarabban, majd az ebből készült filmben volt a legsikeresebb.Hunyady Sándor Lovagias ügy című művében, melyet Székely István rendezett, Kabos Gyulával játszott együtt.A film 1937-es premierjére a szélsőjobboldal szervezett támadást intéz („Le a zsidó filmekkel”), tüntetést szervez, bűzbombát helyez el a filmet játszó mozikban – mindez előrevetíti az eljövendő esztendőket.
Mivel Ráday nem felel meg a Színészkamara előírásainak, elbocsátják a Vígszínháztól. A Zeneakadémián irodalmi összeállítással, megrendülten búcsúzik hazájától és közönségétől, majd sok más kollégájához hasonlóan elhagyja az országot. Hollandiába megy, ahol két évig németül játszik színpadi főszerepeket. Két év múlva, Hollandia német megszállását követően hazatért. Egyetlen munkalehetőségként az OMIKE Művészakciójának keretében a Goldmark Teremben működő színházban, és a Gobbi Hilda szervezte zeneakadémiai estéken lépett fel. A front átvonulását nehéz körülmények között vészelte át egy iskolában.
Bródy Sándor fedezte fel Zsolt Béla újságírói tehetségét, ő volt minden idők egyik legjobb publicistája, több lapban is folyamatosan publikált, mint a Világ, a Magyar Hírlap, az Újság. Közben folyamatosan írja regényeit, színdarabjait, amelyek a polgári (zsidó)világot ábrázolják. A háború után írta meg a Kilenc koffer című regényét, mely a legsikeresebb lett.
