A könyv Kertész és egy Svájcban élő, magyar származású irodalmár, Eva Haldimann kényszerűen egyoldalú levelezését tartalmazza (Kertész nem őrizte meg partnere leveleit), ami akkor kezdődött, amikor Haldimann ismertetést közölt a Neue Zürcher Zeitungban a Sorstalanságról. A levelekben egy az elszigeteltségből, értetlenségből lassan kitörő, a bolsevizmus börtönéből – igaz, későn – kiszabaduló egzisztencia önmagára találásának történetét olvassuk. Kertészt és művet először majdnem teljes elhallgatás fogadja, ezen üti az első rést egy-két szép magyar kritika után Haldimann cikke. Egyre nagyobb nyugati elismertségét, felolvasókörútjait, a későn tágra nyíló világot, a szellemi közeget, amely befogadja, mind ehhez a pillanathoz köti vissza, a cikkhez, amiről csak véletlenül szerzett tudomást a Lukács-uszodában és csak nagy nehézségek árán jutott hozzá. A létező szocializmus individuum és szellemellenességét silánysága és a nácizmus szellem és individuumellenessége közt folytonosságot érez, a nyugat-európai elismertség, úgy érzi, eljuttatta ahhoz a civilizációhoz, amelyhez száműzöttként ugyan, de mindig is tartozott, annak ellenére, hogy alapjaiban veszélyeztetettnek tudta és tudja.

Ugyanakkor a 90-es években erőteljes érdeklődést kezd tanúsítani hazája belpolitikai eseményei iránt, észleli azt a tétovaságot és riadalmat, ami a szabadságot fogadja, a feltörő, eddig a szabad beszéddel együtt elfojtott antiszemitizmus különösen bántja, politikai félelmeinek, gyakori igazságtalan túlzásainak is dokumentuma a könyv, egy agyongyötört psziché működésének, ami óhatatlanul hajlamossá válik efféle túlzásokra, ezeknek az okait szintén segít megérteni és ezzel hozzájárulhat politikai vitáink rendszeres torzulásainak megértéséhez is. A könyv két melléklete Kertész témába vágó interjúrészleteket tartalmaz, továbbá Eva Haldimann újságcikkeinek Kertész írásait tárgyaló részletei, egy egyre mélyülő megértés dokumentumai.  A magyar irodalom önzetlen és eredményes külföldi népszerűsítője, Kertész levelezőpartnere egyedül ezekben a nagyszerű szövegekben szólal meg.

“Kérdés, hogy mi a szerepe itt a toleranciának. Kérdés, hogy azonkívül, hogy a toleranciát igen magasztos erénynek tekintjük, sőt, olyan erénynek, amely nélkül mindenféle haladás elképzelhetetlen, s amely nélkül soha sosem jöhetett volna létre az európai kultúra, egyáltalán Európa, amelyhez éppen mostanában csatlakozni óhajtanánk: kérdés tehát, hogy miképpen gyakorolható a tolerancia az olyan intoleráns társadalmi közegben, amilyenben ma élünk. És egy olyan politikai környezetben, amely az egyesítés helyett sokkal inkább a megosztást szorgalmazza?”

Kertész Imre, Európa nyomasztó öröksége, 2008, Magvető kiadó Budapest