Mától kapható Kertész Imre Nobel-díjas magyar író 2001 és 2003 között írt 240 oldalas naplója Mentés másként címmel.
Kertész Imre 2001 és 2003 között írt 240 oldalas naplója Mentés másként címmel jelenik meg pénteken. A Nobel-díjas magyar író kötetében arról az időszakról mesél, amikor eldöntötte, hogy Budapestről Berlinbe költözik, és amikor 2002 őszén megkapta az irodalmi Nobel-díjat. Kertész ebben az időszakban próbálta meg befejezni Felszámolás című regényét, de a személyes hangvételű olvasmányból megtudhatjuk azt is, hogy miért tért át Kertész Imre a számítógépen való írásra.
Véleményt mond Kundera regényeiről, de többször felbukkan Franz Kafka neve is, kitér egy Pilinszky-lemezre, amelyet szívesen hallgat, reagál a közéleti és világpolitikai eseményekre és a kelet-európai demokráciák jövőjéről, jelenéről is leírja gondolatait. A kötetből kiderül, hogy amikor a Sorstalanságból Koltai Lajos filmet készített, Kertész Imre mindennap tizenkét órát dolgozott a forgatókönyvön.
Az író folyamatosan az életről, az ember mibenlétéről, a zsidóságról és Auschwitzról elmélkedik – emelte ki Péczely Dóra, a könyvet megjelentető Magvető kiadó főszerkesztője. Kiderül a műből az is, Kertész szerint „miképpen menthető másként a szabadság és a személyiség”. A hivatalos bemutatót a tervek szerint október 18-án tartják.
Vári Gyuri írása
A könyv Kertész és egy Svájcban élő, magyar származású irodalmár, Eva Haldimann kényszerűen egyoldalú levelezését tartalmazza (Kertész nem őrizte meg partnere leveleit), ami akkor kezdődött, amikor Haldimann ismertetést közölt a Neue Zürcher Zeitungban a Sorstalanságról. A levelekben egy az elszigeteltségből, értetlenségből lassan kitörő, a bolsevizmus börtönéből – igaz, későn – kiszabaduló egzisztencia önmagára találásának történetét olvassuk. Kertészt és művet először majdnem teljes elhallgatás fogadja, ezen üti az első rést egy-két szép magyar kritika után Haldimann cikke. Egyre nagyobb nyugati elismertségét, felolvasókörútjait, a későn tágra nyíló világot, a szellemi közeget, amely befogadja, mind ehhez a pillanathoz köti vissza, a cikkhez, amiről csak véletlenül szerzett tudomást a Lukács-uszodában és csak nagy nehézségek árán jutott hozzá. A létező szocializmus individuum és szellemellenességét silánysága és a nácizmus szellem és individuumellenessége közt folytonosságot érez, a nyugat-európai elismertség, úgy érzi, eljuttatta ahhoz a civilizációhoz, amelyhez száműzöttként ugyan, de mindig is tartozott, annak ellenére, hogy alapjaiban veszélyeztetettnek tudta és tudja.
Ugyanakkor a 90-es években erőteljes érdeklődést kezd tanúsítani hazája belpolitikai eseményei iránt, észleli azt a tétovaságot és riadalmat, ami a szabadságot fogadja, a feltörő, eddig a szabad beszéddel együtt elfojtott antiszemitizmus különösen bántja, politikai félelmeinek, gyakori igazságtalan túlzásainak is dokumentuma a könyv, egy agyongyötört psziché működésének, ami óhatatlanul hajlamossá válik efféle túlzásokra, ezeknek az okait szintén segít megérteni és ezzel hozzájárulhat politikai vitáink rendszeres torzulásainak megértéséhez is. A könyv két melléklete Kertész témába vágó interjúrészleteket tartalmaz, továbbá Eva Haldimann újságcikkeinek Kertész írásait tárgyaló részletei, egy egyre mélyülő megértés dokumentumai. A magyar irodalom önzetlen és eredményes külföldi népszerűsítője, Kertész levelezőpartnere egyedül ezekben a nagyszerű szövegekben szólal meg.
“Kérdés, hogy mi a szerepe itt a toleranciának. Kérdés, hogy azonkívül, hogy a toleranciát igen magasztos erénynek tekintjük, sőt, olyan erénynek, amely nélkül mindenféle haladás elképzelhetetlen, s amely nélkül soha sosem jöhetett volna létre az európai kultúra, egyáltalán Európa, amelyhez éppen mostanában csatlakozni óhajtanánk: kérdés tehát, hogy miképpen gyakorolható a tolerancia az olyan intoleráns társadalmi közegben, amilyenben ma élünk. És egy olyan politikai környezetben, amely az egyesítés helyett sokkal inkább a megosztást szorgalmazza?”
Kertész Imre, Európa nyomasztó öröksége, 2008, Magvető kiadó Budapest
