Magyar irodalom

Borbély Szilárd: Míg alszik szívünk Jézuskája

A betlehemes játék műfaját imitáló verses dráma idő és örökkévalóság metszéspontját keresve beszéli el Jézus születését, Jézus testi megjelenését a világban, a test szenvedésének újraértését javasolva a kereszténységnek. Ezt pedig máshogy a szöveg szerint nem lehet elvégezni, csak a zsidóság tapasztalatát bevonva. Krisztus testének földi folytonosságát a szöveg szerint nem a diadalmas egyház, hanem az üldözött zsidóság jelenti és a keresztény tapasztalat lényege nem más mint a szenvedő test tapasztalata. A születést és a halált, Isten halandóvá válása kapcsán egyberántja a szöveg, a betlehemes játék fejezetei stációk lesznek. A születésre való várakozásba, az ádventbe beleszövi a Pészáchi Hágádá híres betétdala a Má nistáná sorait: Miben különbözik ez az éjszaka, Jézus születésének éjszakája az összes többi éjszakától? A zsidó hagyományból József fia, a Messiás alakja, az elbukó, szenvedő Messiás alakja értelmezi Jézusét, az ünnep időszemléletét (az ünnep annak a rituális megismétlődése, amire emlékezik) lényegében a két hagyománytól közösen tanulja. A hászidizmus tradíciója jelenik meg erőteljesen a szövegben (elsősorban Martin Buber Hászid történetei, a magyarországi hászidizmus hagyományából a kállói rebbéhez kapcsolódó történetek) és a lúriánus kabbala gnosztikus vonásai. Az edények széttörése és az isteni száműzetése. A fény-árnyék metaforikára épülő darab megidézi és átírja a Csongor és Tündét és nyomában a magyar katolikus költészetet polemikusan és kapcsolódási szándékkal Zrínyitől Babitsig és Pilinszkyig. A hagyományok roppant bonyolult egybeírásának súlyos töréseit ugyanakkor egyfajta karneváli játékosság kíséri, az égi és a földi szféra egybejátszása, a Csongor és Tünde játékát (Csongor-Tünde, Balga-Ilma) folytató-továbbvivő szövegben, bekapcsolva a játékot a szöveg teológiai kérdésfeltevéseinek körébe. A gyermek, szívünk Jézuskája alszik, jelen van szívünkben, mégis várakoznunk kell rá. (Isten mindenben jelen van és személyes megváltásunk a dvekut fel is emelhet hozzá). Az egyetemes megváltás azonban mindig szunnyad a történelem ciklikus visszatéréseiben, a zsidó (Jézus teste és mivel ő mindannyiunkért vált testté, ebben az értelemben mindenki zsidó) meggyilkolásában és újbóli megszületésében-alvásában és a mi várakozásunkban. A dráma szombaton zajlik, a játék ideje, a megmutatkozásé szent idő, hiszen valaminek-valakinek a megszületése. A gyilkosságok és újraszületések ciklikus idejét, az időt, „míg alszik szívünk Jézuskája” történelemnek nevezzük.

A szövegről folytatott beszélgetésnél érdemes az iskolai törzsanyagként oktatott Csongor és Tündéből kiindulni.

Dalos György: A körülmetélés – A nagy buli

Az ’50-es években felnövő kisgyerek elmaradó beavatásának történetét beszéli el a könyv. A családi és iskolai terheltségek, egymásnak ellentmondó történetek között felnövő, szorongásos fiatalember lelki és fizikai szorongásainak legfőbb tárgya a körülmetélése, ami azért esedékes, mert nyolcnapos korában elmaradt, és közeleg a bármicvója. A fiatalember egyszerre érzi homályos kötelességének a zsidókhoz tartozást, kedvvel gondolkodik elhízott, szorongásokkal teli kiskamaszként a zsidó történelem hőseiről, ugyanakkor riasztja is a dolog, anyjával, akivel szintén nem tud valódi kapcsolatot kialakítani, eljár a Jézus-hívő zsidók közé, nagymamája is óvná a megjelöltségtől, tanára azonban bízik intellektusában és hűségében, nagymamája azt tanácsolja neki, arra a kérdésre, ki ő, milyen származású, mondja azt, hogy magyar-zsidó-kommunista, ez mind-mind egyfajta válaszlehetőség, de mindegyik roppant pontatlan volna. Választása, mely dacból és szorongásból táplálkozik, inkább hirtelen, semmint átgondolt, ugyanakkor őt és nagyanyját is felszabadítja. Ugyanakkor, miután beiratkozik az állami iskolába, mintegy kitagadtatik az identitáslehetőségek közül, egy újbóli, nem veszélyes, csak jellemző megbélyegzés jelöli ki minden bevett, származásilag definiált identitáson kívül: „egyéb”-nek. A következő regényben, pár évvel később, a KISZ-ben tevékenykedő Robinak módjában állna fellépni a rendszertől – apja miatt – még inkább megbélyegzett diáktársa védelmében, aki egy lány miatt feltétlenül el akar menni egy zártkörű iskolai bulira. A két fiatalember kapcsolatában a párhuzamok elsikkadnak vagy csak érintőlegesen mutatkoznak meg, noha ő is megtapasztalja, hogy a mozgalmon belül nagyon is létezik antiszemitizmus, hogy vállalni, úgy, ahogy elvárják tőle, nem tudja származását, de mások tekintetétől, akik közül némelyek ezt számontartják, nem szabadulhat. A párhuzamokat és fel nem ismerésüket hangsúlyozva a könyv jelzi, hogy mindketten – a buli kapcsán – lényegében egymás miatt veszítik el barátnőiket.  Robi kénytelen elvetni a kommunizmust is mint alternatívát, az egyetlen dolog, ami sikerül neki, hogy valóra váltja családja álmát a felemelkedéséről, az ő életéről mint felmenői nyomorúságának utólagos igazolásáról, a szecesszióval foglalkozó – emigráns – művészettörténész lesz. A történet felidézése, egy váratlan találkozás az elbeszélés idejében felismerteti a párhuzamosságokat, és elrendezi utólag az életet a lemondás és a szelíd megelégedés jegyében, mintegy beszámolva róla az immár rég halott nagymamának.

Győri Szabó Róbert: A kommunizmus és a zsidóság az 1945 utáni Magyarországon

A könyv számos elősző és egy elméleti bevezető után – a dualizmus korától kezdve elbeszélését – végigköveti a munkásmozgalom (tehát a szociáldemokrácia és a kommunizmus) és a zsidóság viszonyát, megalapozva az 1945 utáni viszonyok vizsgálatát, azét az időszakét, ami 1948-ban, a kommunista hatalomátvétel után kezdődött meg. A szerző szerint máig is egyre halmozódó, történeti gyökerű „előítéletek” terhelik a „zsidókérdést”, ezen előítéletek egyike, úgy véli, a kérdés létének tagadása is. A kérdés azonban, mint megállapítja, elsősorban éppen ezen „előítéletek” formájában létezik, olyan, egymást alakító csoportemlékezetek, magyar történelmi elbeszélések egymásnak feszülésében, amelyek azáltal, hogy kijelölik saját csoportidentitásukat, egyúttal kijelölik a „másikat” is. A különbségek lényege, hogy kinek hogyan él a családtörténeti emlékezetében az elmúlt század Győri Szabó Róbert szerint, aki akkor, amikor a zsidókérdés felvilágosító bemutatásával az „előítéletek” felszámolását kísérli meg, nem számol azzal, hogy az így értett zsidókérdés felszámolását kísérli meg, tehát azok táborába tartozik végeredményben, akik szerint nincs vagy legalábbis a cél az, hogy ne legyen zsidókérdés. A szerző, aki roppant alapos levéltári kutatások eredményeként rengeteg hasznos információ birtokába juttat minket (ez művének legnagyobb, kétségbevonhatatlan erénye), mintha nem számolna mindig azzal, hogy lényegében nem „tények”, hanem reprezentációk történetét írja, hogy voltaképpeni kérdése nem csak az, hogy kik a zsidók és hogyan viszonyultak a munkásmozgalomhoz, hanem az, hogy mikor, milyen csoportok kit és milyen alapon tekintettek zsidók, hogyan értelmezték az így teremtett zsidók szerepét a munkásmozgalomban, milyen hatással volt ez az értelmezés a munkásmozgalom különböző aktorainak és testületeinek különböző politikai aktusaira, önértelmezésére stb. Éppen ezért meddő például az a nyitó gondolatfutam, amelyik megkísérli meghatározni, ki „igazából” a zsidó, majd, miután kísérlete – természetszerűleg – kudarcba fullad, azt mondja, hogy „Az elméletektől, ideológiáktól függetlenül a valóság többnyire az, hogy zsidó és nem zsidó egyaránt a zsidót származása alapján tekinti annak. Ennek alapján létezik szekularizált zsidók között egy nemzeti jellegű zsidó identitás, illetve egy nem nemzeti típusú identitás is. A zsidóság ebben a tág értelemben a zsidó származású emberek összességét jelenti, akik között olyan kapcsolatok, viszonyok is jellemzőek lehetnek, amelyek elkülönülő társadalmi csoporttá teszi őket”. A valóság, mint épp Győri Szabó Róbert könyve is mutatja, ebben az esetben különösen nem független a különböző, rá vonatkozó elméletektől. Győri Szabó itt lényegében átvesz egy olyan „elméletet”, amit nem vizsgálati módszerként alkalmaznia, hanem vizsgálati tárgyként szemlélnie kéne és ez az óvatlansága, általában vett felvilágosító attitűdjéből eredő bizalma a „tényekben” és pozitivista eredetű gyanakvása az elméletek iránt bizonyos vonatkozásokban problémássá teszi munkáját, újratermeli könyvében azt a problémát, aminek kezeléséhez hozzá akart járulni a könyv megírásával. Ugyanakkor mégis kiváló, informatív és hiánypótló történészi munka Győri Szabó Róberté egy nagyon fontos tárgyról, minél alaposabb és szélesebb megismerésére-megtárgyalására volna szükség.

 

Kardos G. György: Avraham Bogatir hét napja

A szerző bori munkaszolgálata után tanúja volt a modern Izrael születésének, erről beszél kiadása idején nagyon sikeres trilógiájában, melynek legismertebb része az első könyv, az Avraham Bogatir hét napja. (A rendkívüli stiláris képességekkel megáldott, eleven humorú anekdotázókénr ismert Kardos nem írta meg végül tervezett életműve jelentékeny részét, bori munkaszolgálatos regényét).

A regény egy orosz származású, a jisuvba, a későbbi Izrael területére bevándorolt, idősödő zsidó parasztember, Avraham Bogatir egy hetét beszéli el,  a szereplők személyes sorsa összefonódik a történelemmel. Éppen annyit érzékelünk a történelmi eseményekről, amennyire (emlékeikben vagy jelenükben) megkínozzák mozdulatlan, reménytelen, izolált világukban élő szereplőinket. Azok az események, amelyekről hírt kapnak, éppen értetlenségük, izolációjuk méreteit mutatják meg, a világ lassú elsüllyedését a bolygó egyik alig élhető perifériájának munkás nyomorában

A címben: Avraham Bogatir hét napja, a birtokos szerkezet két tagja jelzi a kétféle perspektívát. Egy jisuvbeli parasztemberről lesz szó, akinek egyhangú hétköznapjai egyfajta teljesség felé mutatnak, a hét nap ugyanis a teljességre, egy teljes világ teremtésére utal, és hogy a szimbolikus szám utalása eltéveszthetetlen legyen, arról a mottó gondoskodik. “S a földön sötétség és zűrzavar volt” – szólnak a Teremtéstörténet szavai, a teremtést közvetlenül megelőző állapot bemutatása, a teremtés hét napjának megkezdése előttről, az idő előttről még. Egy teljes világ felépítése a cél annak legkisebb egységéből, egyetlen ember jelentéktelen hétköznapjaiból.

Az össze-nem-illések és idegenségek regénye ez, senki nincs otthon benne, noha majd mindenki elvesztett avagy kezdettől való otthonának tartja a helyszínt, a későbbi Izraelt. A hosszú nemzedékek óta ott élő Dzsauarisok, a zsidók arab barátai, akik elszigetelődtek saját közösségükben, de a zsidók soha nem fogadták be őket. A zsidók, akik folyvást Kelet-Európa vagy Oroszország, elhagyott hazájuk felé vágyakoznak. Az orosz emigráns, Anna, aki Párizsban ismerkedik meg zsidó férjével, hogy a Szentföldre jöjjön vele, a földre, amelyhez semmi köze nincsen. Mosedale, az angol őrmester, aki beleszeret Avraham lányába, Rinába, így már sem angol megszállóként, sem Rina lehetséges férjeként nem lehet otthon az életében, aztán, bár már nem azonosul szerepével, megszállóként elrabolják és a regényidő lezárulta után sejthetően kivégzik a zsidó terroristák. David, az elvontan ideologikus jobboldali cionista fiatalember, akit Avraham elrejt és aki mind kevésbé képes lefedni, értelmezni a világot az otthonosságot biztosító sületlenségekkel. Ők mind-mind “idegenek egy idegen földön”, és ez a föld az Ígéret Földje. A regénybeli tér kontrasztív tér, az ígéret otthona Egyiptommá, az idegenség házává válik benne, ahogy a regény szimbolikus ideje is kontrasztív idő, a teremtéstörténet megismétlése oly módon, hogy a hét nap a felbomlás idejévé válik. Ezért hangzik el a mottóban a teremtést megelőző rész a tohuvabohuról, a káoszról és a sötétségről, amely elborította a Földet. Ez nem a kezdet, hanem a vég, ez a történet iránya. A zárt, kilátástalan paraszti életforma közös, hallgatag nyomorúságát felbomlasztja, a káoszt és az erőszakot szabadítja Izrael közösségére és mind a többiekre is a regény hét napja. Megjelenik a gyilkosság, a bizalmatlanság, a terror és a félelem. Az exodus, az idegenség földjére vándorlás utánra halasztódik a genezis, a lebomlás végpontján érkezünk meg a regény végére, a modern izraeli történelem közvetlen közelébe, a modern Izrael genezise elé. A közösséget összetartó kötelékek meglazulnak, David mintha összemelegedne Rinával (aki a szomszéd fiúval tervezett összeházasodni), a fiú azonban a regény végén eltűnik, nem érzi már magát biztonságban – feltehetőleg sehol –, és megszökik Avrahamtól. A folytatás tán az egyedüllét Rina számára, vagy egy újabb néma pokol, egy újabb Avraham–Malka történet néma pokla,két kényszerből összekerült, össze-nem-illő ember szolidaritása anélkül, hogy valaha is megszűnhetnének idegenek lenni a másik számára.

A szétesés folyamatával párhuzamosan zajlik Avraham felettes énjének leépülése is, elfojtásai alól mind jobban kibukkan valódi, le nem élt életének lehetősége, fájdalma. Puskint olvas és idéz Annának, annak a nőnek, akibe igazán szerelmes lehetett volna, Krilovot szaval, a jisuv lakójából, akivé választotta magát, lassan, évtizedek után előbújik az orosz. Maga Avraham is kulturális különbségként éli meg mindezt, “a lélek békéje” kifejezést például, úgy véli, voltaképpen képtelenség volna héberre fordítani. A szábrék, a jisuvban született zsidók neve egy gyümölcsre utal, amelyet roppant nehéz felnyitni, de ha sikerül, belül édes gyümölcshúst találunk. Ilyen Avraham személyiségszerkezete is, és a bomlás “meg is nyitja”, a felszámolódás folyamán lassan szentimentálissá válik. A regénybeli feszültségek egyike, a kontrasztos szerkesztés újabb dimenziója az, ahogy a változatlanság hátterében a felbomlás lassú munkáját látjuk, egy világot eltörlő változás munkáját.

Minden mozdulatlan, változatlan, noha minden véget ért. A fordított teremtéstörténet zárlataként kitör a vihar, megjelennek az égen a vadászrepülők, “a homokivihar a magasban tombol és eltakarja a napot”. Avraham – a bibliai – volt az első ősatya, az első zsidó, akit nevén szólított az Úr és azt mondta neki, hagyja el atyái házát és menjen a földre, amit Ő mutat neki. Ez az Avraham is elmegy atyái házából arra a földre, elmegy, mint az a másik, az a régi Avraham, ő azonban nem kap szólítást az elsötétült égből. A hetedik napon Isten végleg elhagyja a Földet és a háború, a káosz és a pusztulás jön el a rég megígért ország nyomorúságos békéjére. A legutolsó, amit még megpillanthatunk ebből, az Avraham végső vereségének megindító nosztalgiája, egy kamaszkori erotikus emlék, egyetlen szép és szégyenteljes pillanat és az ennek nyomában kavargó végső, örök sötétség.

A könyv alkalmas lehet arra, hogy a modern Izrael születésével kapcsolatos, máig is ható problémákat átélhetővé és megvitathatóvá tegye.

Lantos Péter: Sínek és sorsok

Lantos Péter Sínek és sorsok címen lefordított regénye szerzője élettörténetét meséli el egy bonyolult szerkezetbe ágyazva.  A makói kisgyerekkor tereinek, hangjainak, illatainak történetét, az ausztriai táborrendszerbe történő deportálásét 1944-ben (Leipnikeréknek – ez Lantos eredeti neve -, úgymond, „szerencséjük” volt, azon kevesek közé tartoztak, akikkel nem Auschwitz felé indult a vonat, a kisfiú csak ezért élhette túl), a szegedi egyetemi éveket, a keserves pályakezdést és – messze a legkisebb terjedelemben – emigrációját, fényes karrierjét nyugaton.

A könyv eredeti címe Paralel lines, azaz párhuzamos vonalak, és ez nagyon fontos, megmutatja az írás szerkezeti elvét. A különben igazán igényes munkát végző fordítók itt talán nem a legszerencsésebb megoldást választották, a Sínek és sorsok a regény tónusához képest kissé fellengzős cím, ráadásul kimarad belőle a lényeg. Mit jelentenek hát a párhuzamos vonalak? A vonatsínek párhuzamossága, az első nagy utazás, ami már lerombol egy világot, a kisfiú számára érezhetően is: az asszimiláció sikere és így a honpolgári közösségbeli védettség tudatát, az asszimilációval párhuzamosan megszületett jólét álbiztonságának tudatát és azt, hogy a derék és jómódú, szorgalmasan adózó, minden kötelességüknek gondosan eleget tévő polgárok szűkebb közösségük megbecsült részei. Egyszóval mindenfajta, szó szerinti és átvitt értelemben vett otthon tudatát. Egy ilyen nagy utazást szükségképpen kellett hogy kövessen egy következő nagy utazás, ami megkísérli felépíteni mindazt, ami itt, a szülőhazában menthetetlenül, örökre odaveszett. Egy polgári társadalomban, újrakezdve és fényesen beteljesítve az előző nemzedékek megcsúfolt munkáját. Ez a „párhuzamosság” köti össze azokkal az elbeszélőt, akiknek sírhelyét kénytelen volt maga mögött hagyni, mikor imádott édesanyja – ausztriai munkatáborbéli, bergen-belseni Vergiliusa – halálát követően elindul a keleti blokk egybefüggő óriásbörtönéből a szabad világ felé. Élettörténetük megismétlése, betetőzése – Lantos széles körben elismert kutatóorvos lesz az Egyesült Királyság polgáraként – az egyetlen lehetséges tisztelgés emléküknek.

A párhuzamos vonalak azonban messze nem kizárólag így értendők. A bolsevik diktatúra szerkezetében lépten-nyomon megismétli mindazt, ami felidézi a gyerekkort. Az egyéni autonómia összetörésének kísérlete lényegileg azonos itt és ott. Sem az egyik, sem a másik rezsim nem tűr honpolgárokat, csak alattvalókat. És ahol valaki jogfosztottá lehet anélkül, hogy ezt mindenki a saját ügyének tekintené, ott mindenki potenciális börtönlakó, a fundamentalista, életellenes és ráadásul szentimentális bolsevik jelszót kölcsönvéve: szabadságolt halott. Ezek a párhuzamos vonalak, a nagy utazás felidéződő emléke ébreszti rá Lantost, hol van, arra, hogy a nagy utazás csak látszatra ért véget. Azok közül való, akiknek a szabadság a levegőhöz hasonló éltető eleme. Már kint, még az első időkben újra meg újra felriad lidércálmából: a repülőn ül, várja az indulást, amikor felállítják valakik (azok, akikről soha nem tudni, kik ők, és milyen jogon intézkednek, de övék az ország, a hatalom, és a mindig kiismerhetetlen törvény), és megkérik, hogy kövesse őket. Miután az álmok elmaradnak, az új otthon felépül, elérkezik az ideje egy újabb párhuzamos útnak: bejárni a deportálás egykori helyszíneit, megérteni, feldolgozni és – amennyire lehet és kell – elengedni a múltat. Azért, hogy a szerző végül – persze, csak vendégként – visszatérhessen a lassan szabaddá váló Magyarországra. Ahogy a szerző, szülőhazája is szabad lett, és végül egymásra találtak – amennyire lehet, otthonná vált a múlt. A párhuzamos vonalak pedig a történetet és a történet létrejöttét elmesélő könyvben – hol máshol, mint egy műalkotásban – találkoztak.

Margit Patrícia Eszter: A zsidó menyasszony

A könyv egy „tipikus” lélektani-szociológiai kondíciók közt élő zsidólány, Dallos Saci „fejlődésregénye”, azt beszéli el, hogy identitásválsága, családi problémái, magánéleti megoldatlanságai hogyan súlyosbodnak, majd enyhülnek, milyen „visszaesésekkel”, nekilendülésekkel halad útján egy a hászidizmusból táplálkozó zsidó spirituális tradíció irányába. A három férfi, aki Saci útját keresztezi, fejlődésének három állomása, összefüggésbe hozható azokkal a spirituális szintekkel (továbbá szefirákkal is), amelyeken Saci keresztülmegy. A regény hatásának titka a ráismerés lehetősége, női sorstörténetként, sajátosan újraírt Bridget Jones-történetként és spirituális fejlődéstörténetként egyaránt olvasható, a pesti terek és problémák az úgynevezett „zsidó reneszánsz” második nemzedékének életterét jellemzik, szociológiai értelemben pontos lenyomatként. Az, hogy a regény egyszerre női történet és megtéréstörténet, biztosítja a lehetőségét annak, hogy Saci nőként találja meg helyét a zsidó hagyományon belül, vagyis egyszerre tekinthesse problémásnak saját eddigi női önértelmezését és a tradicionális nemi szerepeket, előírásokat is. Ilyen módon „önmaga” megtalálása számára nem egyirányú folyamatként mutatkozik meg, nem a hazugságból az igazságba, a jóból a rosszba érkezik, sokkal bonyolultabb folyamatként mutatja meg a könyv a hazatalálást, ugyanakkor olvasmányos is marad ügyes dramaturgiájának köszönhetően. Az, hogy „menyasszonyként” fejezi be Saci fejlődését, utal a zsidó misztikában is erős erotikus metaforákkal érzékeltetett misztikus egyesüléstapasztalatra is. Egyes kritikusai szerint a „tanító” jelleg túlteng a regényben, ez levon esztétikai kvalitásaiból, ugyanakkor nyilvánvaló a könyv iránt megnyilvánuló erőteljes érdeklődés is, az olvasói benyomások elektronikus nyomonkövethetősége (pl. blogok) azt sejteti, hogy bizonyos mértékben valóban szemléletformáló hatást volt képes elérni, ebben az értelemben elvitathatatlan a fontossága.

Nyerges András: Voltomiglan

A jelzetten önéletrajzi ihletésű szöveg főszereplője-elbeszélője egyszerre érvényesít családja történetéről mesélve visszatekintő és egyidejű nézőpontot, a gyermek korlátozott tudását és a felnőtt emlékező átlátását keveri, mindkettőt érvényben tartja, így átjön a szövegen az emlékezés melankóliája, az eltűnt idő fölött érzett fájdalom és a kisgyerek zavart rémülete, az előtte kavargó képekkel, eseményekkel szembeni értetlensége, alkalmi, benyomásszerű örömei, a tapintások és ízlelések eleven emlékezete is. A két nézőpont egybeolvad az utolsó sorokban, amikor az emlékező jelzi, hogy csak úgy lehetnek jelen a szülők és nagyszülők, ha gyermekként érzékeli őket, lehunyt szemmel, ahogy kavarognak benne emlékei, mint akkoriban a világban lezajlódó események, megjelenik mindenki, akik nem szerették, elárulták, kiszolgáltatták egymást egyetlen montázsszerű tablóban, halottként megbékülve az élő emlékező lehunyt szemhéjai mögött. Ennek a megbékélésnek a története az elbeszélő élete, erről szól a regény, hiszen ha róluk beszél, magáról beszél, nem gondolható el egyetlen mozdulata sem nélkülük és súlyos, kis híján halálos ellentéteik összegeként választ kell kapnia arra,  ki is ő.

Édesanyja zsidó, apja nem. Nagymamája halálosan gyűlöli menyét, amiért származásával veszélybe sodorja a családot. Mindenkit kötnek emlékei, frusztrációi, félelmei és gyűlöletei, ezek rabjaiként mozognak a szereplők Andriska körül, aki, miután mindenki túléli a háborút, elkezd dolgozni azon, hogy kimentse ebből a zavarból őket és önmagát. Mindenki vigyáz legrosszabb értelemben vett identitására, ezért az „identitások” kereszteződésében álló Andriskának már nem juthat ilyen problémátlan „identitás”. Ami súlyos nehézség, ez indítja el a nyomozást, a regényírást és ez – a regény – vezet el végül valamiféle megbékéléshez. A nagymamát, amikor beteg lesz, a halálos veszélybe sodort édesanya fogja ápolni, aztán a felnőtt Andriska, András lesz az, aki kinyomozza, hogy az anya családja elzsidósodott szombatos-família volt, genetikailag nem zsidók, míg az apai ág, éppen ellenkezőleg, nemzedékek alatt asszimilálódott zsidó felmenőkkel rendelkezett. Az identitások helyet cserélhetnek és ezzel a rossz, görcsös, történelmileg motivált, kizárólag identitások láncolata megbomlik, az elbeszélő elmondhatja, József Attila soraival hogy „ők én vagyok már”. Azzal, hogy felcserélhetővé teszi identitásaikat, bevégzi a munkát, amit lassan elkezdtek, halálukon túl – megbékíti őket és általuk, mindőjük által tesz szert egy saját, egyikőjüket sem elengedő, bonyolultabb, kevésbé egynemű, mégis erősebb, felmenői közös emlékétől megerősített önazonosságra, hiszen az identitás mindig változó történeteink – sőt szüleink mindig változó történeteinek pillanatnyi végpontja mindig. A cím erre a visszamenőleges fogadalomra utal, hogy egyikőjükről sem mond le András-Andriska, egyszerre utal a jövőre (holtomiglan) és a múltra (volt), a kétféle idő és perspektíva egyesülésére és az ellentétek együtt az identitás regényében és a regény identitásában. Mert ha az identitás történet, akkor nem utolsósorban regény.

Pap Károly: Azarel

Az Azarel bújtatott önéletrajzi regény, Pap Pollák Miksa soproni neológ rabbi gyermeke volt, ahogy neológ rabbi gyereke Azarel György, ebből származik konfliktusainak nagy része.

Azarelt kisgyermekként magával viszi nagyapja, vele él egy ideig, van alkalma megszemlélni egy fanatikusan, riasztóan, már-már embertelenül, a vallási tébolyig jámbor zsidó életét, ez lehetetlenné teszi problémátlan „visszatérését” az eredethez. Ugyanakkor nagyapja, bár rémületes, de egy tömbből faragott ember, míg apja, egész családi környezetének polgári világa kisszerű, képmutató és kiszámítható. Azarel, ez a roppant egzaltált lelkű kamasz sokkal rosszabbul viseli a polgári középszerűség világát közben elhunyt nagyapja vallási tébolyánál, ahogy Schöpflin Aladár a Nyugat-ban írt kritikájában megállapítja, lelkében inkább nagyapja természetével rokon. Szenvedélyesen kutatja Istent, meg akarja érteni a világot, saját, korlátozott lehetőségeiből hol angyali jósággal, hol démoni gonoszsággal akar kitörni, persze, mindkettő csak fantázia lehet. A világot, iskolai tanulmányait is eleven, de gyanakvó ésszel szemléli, hol értetlennek és ellenségesnek, hol pedig csak saját magára vonatkozónak, egyedül hozzá szólónak tűnik előtte a külvilág.. Mikor apja megveri, dühében elhatározza, hogy bevádolja gyülekezete előtt, apja ugyanis különösen retteg a külvilág ítéletétől. Azért is választja épp a zsinagógát, mert a dühödten megtagadott Isten jóváhagyására is számít. A  zsinagógatérben azonban összeesik, apja, aki előzőleg elűzte, karjaiban viszi haza. Azarel első személyben előadott történetében egy korszak lezárul, erős, néha túlzottan is zaklatott, expresszív, az alakokat kicsit elrajzoló története azokat a vívódásokat mutatja, amik Pap Károlyt is gyötrik (gondoljunk csak beszédes című esszéjére: Zsidó sebek és bűnök), a Dosztojevszkij keze nyomát magán viselő regény egy íróvá érés történetének első felvonása is.

Radnóti Miklós: Ikrek hava

A holocaust legismertebb magyarországi áldozatának versei nagyon nagy mértékben alakítják generációk tudását a magyar holocaustról, magyarok és zsidók viszonyáról stb. Radnóti Miklós a holocaust arcává lett. Ezért különösen érdekes, hogy mit gondolt ő magáról, mégis, mivel elsősorban költő volt, alig vizsgálták önéletrajzi művét. Radnóti születésekor meghalt ikertestvére és édesanyja, de ő ezt csak később tudta meg. Születése fokozatosan kiderülő körülményei újra és újra átírják önmagáról való tudását, a lehetőség, hogy ikertestvére lett volna, különösen összezavarja tudását. A május hónapja az Ikrek hava, vagyis Radnóti akkor született, amikor kellett, másrészt azonban nem ikernek. Létezését ezért nem tarthatja igazoltnak, huszonnyolcadik születésnapjára írt versében arra kéri édesanyját árnyát, jelezze, hisz csak ő tudja, „hogy nem hiába élek én”. A könyv az emlékezés kérdésével küszködik, sok helyen finoman utalva Proust nagy regényfolyamára, mert a múlt az, a múlthoz való viszony, aminek állandó újrarendezése ad választ arra a kérdésre, kik vagyunk. Egy életszakasz elmúlása valószínűleg csak akkor történik meg, amikor az öntudatot formáló emlékezet múltként tekinthet rá. Alighanem így lehet érteni a prózai művet záró rövid kis verset: „S halott-e már a perdülő szirom, ha hullni kezd? vagy akkor hal meg, hogyha földet ér?”

Az emlékek elrendezése pedig megformálásuk, ez foghatja össze őket, ezért válik a költészet Radnóti meghatározó identitáseleméve, olyanná, ami lehetővé teszi, hogy egyetlen otthona a magyar nyelv legyen. Ede nagybátyja folyamatosan ugratja őt a szerinte értelmetlen költészettel és ő is Edét, kitalálva, „költve” bizarr költőtörténeteket, az identitás alakításának, átírásának eszközévé válik az irodalom. Ezért írja bele képzeletbeli költő barátját, arcmását, Jean Citadint Radnóti önéletrajzába.

Ez a nagyon rövid, pár tucat oldalas könyv megbeszélhetővé teszi az identitás sérülékenységének, bonyolultságának problémáit és – bár a szövegben épp erről nincs szó – szerzője jól ismert élettörténete miatt Radnóti zsidósághoz való viszonyát is és a mi viszonyunkat az ő és mások választásaihoz. 

Rubin Szilárd: Csirkejáték

A második világháború utáni években, évtizedekben játszódó szerelmi történet a céltalan tévelygésről, a magárahagyatottságról és az ehhez kapcsolódó, mániákusságig fokozódó szerelmi szenvedélyről, a testi és lelki kiszolgáltatottságról beszél. Főhőse, Angyal Attila múltjának, családjának, kisgyermekkorának jelentős részéről csak roppant homályos vagy éppen semmilyen tudással sem rendelkezik, folytonos, tisztázatlan hátterű bűntudat gyötri és állandóan küzd az önelvesztés rémével. Apja ismeretlen sorsa kísérti legi-inkább. A világhoz fűződő kapcsolatát, létezésének igazolását egy nehéz helyzetbe került, az új rezsim által kifosztott polgárcsalád lányához, Carletter Orsolyához fűződő viszoyához, Carletter Orsolyához fűződő viszonya jelenti és két barátja is csak mint e kapcsolat tanúi fontosak elsősorban számára, az Orsolyához fűző, visszamenőleg a kisgyerekkorig meghosszabbított emlékek rendezik be múltját és épp ez az otthonosság akadályozza meg a főhős felnőtté válását. Orsolya azonban felnő és egyre inkább eltávolodik egykori, részben szülei elleni lázadásból választott szerelmétől. A távolodás a testi-fizikai és lelki kötődésbe egyre inkább belebonyolódó Attilát, a visszaemlékező én-elbeszélőt tovább infantilizálja, míg találkozik vetélytársával egy elkötelezett bolsevikkal, akiben felismeri egy hármasban megvívott hajnali lelki csata nyomán szerelmi ikrét és múltja egy részének tanúját, akivel együtt járt iskolába arégmúltban, noha alig emlékszik rá és egyforma szociális közegből indult el, mint ő.. Ő szembesíti saját elveszettségének „valódi” történetével, azzal, hogy apja kis zsidó könyvelő volt, aki olyan mértékben volt törvénytisztelő, hogy nem mert, ámbár a vetélytárs szülei bújtatták volna, nem bevonulni munkaszolgálatra, ahonnan nem jött haza többé. Egy előző álmában, még a regény elején Attilát kitagadja apja, amiért nem kereste soha, nem akart tudni róla és megfosztja Orsolya szerelmétől is, el kívánja törölni létezését és a barátok és Orsolya melléállnak. A németbarát családól származó Orsolya és az eleszélő közti szerelem fájdalmas reménytelensége, feloldódása az emlékezetben és újraelvesztése a teljes egyedüllétben, ez a „csirkejáték” a történelem és a családtörténet testekben, testi vonzalmakban történő traumatizált megőrzése csak Nádas Péter prózájában mutatkozik majd meg újra olyan erőteljesen, mint ebben a regényben, amelynek első verziója 1963-ban jelent meg. A szöveget később nemigen emlegették, pár éve kezdődött csak meg újrafelfedezése, elsősorban német nyelvterületen.

Schein Gábor: Egy angyal önéletrajzai

Schein Gábor regénye az idegenség tapasztalatáról beszél elsősorban, az angyal olyan lény, aki emberként születik meg újra és újra a földön, vagyis valami olyanként tud csak élni, ami-aki nem ő maga-emberi életekben, angyalként. A cím már rögtön jelzi is ezt, az angyal mindig idegen, mivel több lehetséges önéletrajz is tartozik hozzá, ezért mindgyik külső is hozzá képest, az idegenség kívüllétként válik megérthetővé a regényben és tapasztalata így lényegében mulatságossá válik. Ez a puszta élettel együttjáró, szükséges idegenség hozza közel a zsidóság tapasztalatához, amivel mindkét itt elmesélt, egymással végül kapcsolatba kerülő élete érintkezik. Johann Klarfeld 18. századi élettörténete az egyik és egy huszadik századi magyar női élettörténet a másik. Klarfeld élettörténetének eleje ironikusan Goethét idézi, a Költészet és valóságot, ahol Goethe elmeséli születése körülményeit, kozmikus szükségszerűségként láttatva saját megszületését egy olyan és helyen, amelyet éppen számára rendeltek. Ennek játékos kifordítása a szöveg, az idegenség humoros felmutatása, ahogy az egész utazótörténet is az erdenedő idegenség, a folytonos össze-nem-illések, kitérések tragikus humorát érezteti meg olvasójával. Egy emlékezetes jelenetben, a fronton, egy súlyosan sebesült cigányfiú feltámogatja Berta apját egy dombra, ahol képeslapszerű tájkép tárul szemük elé, hogy előtte haldokoljanak tovább, míg a fronton békésen legelésző tehenek tájképét szét nem tépi egy becsapódó akna. Az ilyen össze-nem-illések humora mutatja meg leginkább a könyv jellegét.  Johann apja közösségéből kitagadott zsidó, olyan tehát, aki saját közösségének is idegen. Berta édesapja a deportáláskor szolgálatot teljesít, a hátramaradt holmik közt talál rá egy piros fonálra, abból készülnek Berta, majd a lánya új és új ruhadarabjai, a hallgatás folytonosságát szimbolizáló örökség, végül már semmire sem használható fel, a hallgatás folytonossága máshogyan nem is tud abbamaradni, csak ezzel az eltűnéssel. A háború és a szerelem tapasztalatai is párhuzamossá teszik a két szükségszerűen lényeg nélküli életet, az 56-os forradalomból egy brutális lincselés képeit látjuk, Horthy Miklós alakja pedig, amikor feltűnik, hogy meglátogassa Berta sebesült apját, aki eljut végül a kórházba, történeti klisékből és panelekből épül fel, arra az ironikus tapasztalatra rámutatva, hogy történelmi tudásunk és emlékezetünk üres, saját történetünk reprezentatív szereplőinek soha nem pillanthatjuk meg az arcát, hogy Horthy Miklós és más reprezentatív nevek lényegében nem voltak senkik sem, csak ezek a beléjük vetített klisék. A tragikus történelem végtelen banalitása a humornak ugyanazt a forrását aknázza ki, mint a könyv egésze, ami egyúttal szembesít egymással két önmagának idegen sorsot egymás ismerőseiként, olyan módon, hogy megidéz és egybekapcsol két különböző regényvilágot, a 18. és a 20. századét és a zsidóságot mint, mint idegenséget változtatja a mű centrumává.

Schein Gábor: Irijam és Jonibe

A madárkirály és a halkirálynő nehéz egymásratalálásának titokzatos történetét beszéli el Schein Gábor verses meséje. A két főszereplő neve világosan utal a héber jám (tenger) és joná (galamb) szavakra, továbbá a Mirjám női névre és a Joná férfinévre is. Ahogy a halkirálynő gyomrában utazó madárkirály az első rész első egymásratalálásában Joná, Jónás történetére és a galamb motívuma az Özönvíz végére, föld és víz a teremtéstörténetet ismétlő újbóli elválására, hiszen erről szól az egész történet, az elemek elválásáról, örök körforgásuk megszűnéséről, vagyis a szerelemről. A szerelem ugyanis nem része a mitikus világnak, a nappal és éjszaka, a tűz és a víz, a föld és a levegő örök váltakozásának, amiben a folytonos ismétlés nem engedi megszületni az időt. Egy ilyen világban a halak királynője soha nem találhatna rá a madarak királyára az azonosságok világában jóvátehetetlen különbség miatt. „És úsztak újra a hét vízen, s bár ismerték minden zugát, nem lelték sehol az éneket a szerelemről. Hangját nem hallották az álom-öbölben,… táncát nem látták a mesék hasadékán,… és az emlékezet árka is néma volt”.  Ezzel küzdenek, ebből a körforgásból akarnak kiszakadni a ciklikus ismétlődést imitáló három fejezetben (Irijám és Jonibé, Jonibé és Irijám, Irijám és Jonibé) Irijám és Jonibé. Ez az elszakadási törekvés az oka a tenger haragjának a szövegben.   A vissza-visszatérő hetes szám egyszerre mítoszi szám és a teremtés napjainak és a gyász napjainak, a mítosz legyőző időnek is a száma, ez a szám a szerelemért folytatott küzdelem tere-hét évig tart a gyász a könyvben és a gyásszertartás, a sivá maga is a héber sevá szóval (hét) van kapcsolatbanAz első fejezet vége hírt ad „gyermekük”, Joremes útján keresztül, akit Jonibé Irijám májából gyúrt, a teremtés és az idő világáról: „És sosem tért vissza Joremes a hét tenger vizébe,/ nem látta őt többet Irijám és Jonibe. Nappali/ fáról repült éjjeli fára, hajnali szót mondott/, alkonyi szót, víz itatta, szeleken szállt/, és újra sütött a Nap és megint ragygogott a Hold”. És lőn este és lőn reggel. Megint. Mert a visszaesés a ciklikus időtlenség szerelemnélküli közömbösségébe, különbségnélküliségébe mindig fenyeget, a szerelmet újra és újra vissza kell vívni tőle. A második rész végén azt olvassuk, hogy „hét éven át egy forró kövön aludt Irijám és Jonibe. Míg aludt, érezte a halmenyasszony, mint egy teknőckölyök, melle nő és érezte álmában a madárvőlegény, mint egy tengericsikó, vesszeje nő”. Férfinak és nőnek teremtette őket. A legvégén pedig meg kell értenünk, hogy a beteljesült szerelem hal és madár közt nem lehet más, csak az eredet teljes felszámolása. A mítosz mindig az eredetnél van, a szerelem pedig csak eredetüktől távolodók és veszendők, időbevetett egzisztenciák között lehetséges: „Nincs többé út a hét tenger vízében, nincs többé út a Nap alatt, nézd azt a fát, ott legyen a fészkünk… És elhallgattak ott a vizek, elhallgattak a szelek és beszélt-beszélt hét nyelven a láng”. Jonibe neve a Joná gyök mellett a latin ABC második betűjét, a b-t tartalmazza. A héber ABC második betűje a bét, az első, az eredet betűje, az alef nem kimondható. És a teremtéstörténet a bét-tel indul: Berésít Bárá Elohim…, vagyis „Kezdetben teremtette Isten az eget és a földet”.

Spiró György: Feleségverseny

A könyv társadalmi szatíra, ami a magyar közeljövőben játszódik, negatív utópia, ami aktuális folyamatokat hosszabbít meg. Első felének tárgya a cigányháború, cigányok és magyarok polgárháborúja, kölcsönös kilátástalan helyzetüket egymás elleni háborújukban vezetik le a képzelt jövőben cigány és nemcigány magyarok, majd, a háború következményeként Magyarország újabb csonkulást kénytelen elszenvedni, mert Békés megyében megalakul a háború eredményeképpen az új, élhetetlenül zsúfolt cigány állam, Romanisztán.  A joguralom, a civilizáció lassú megszűnése a könyvben éppen azt mutatja meg, hogy a civilizáció és joguralom mindig legfeljebb csak paraván, az exlex állapot és a polgárháború a formálisan működő jogrend korruptságának és tébolyának egyenes következménye vagy zökkenőmentes folytatása. Világos, hogy ez az elképzelés rokonítja leginkább Spirót, a Sorstalanság felfedezőjét Kertész Imrével, aki folytonosnak mutatja be Köves Gyuri „nevelését” a koncentrációs táborok világával. A főszereplő család vezetékneve (Vulnera), ahogy azt egy a proszektúrán dolgozó orvos felismeri a regényben, II. Rákóczi Ferenc mondatára utal: Kiújulnak a nemes magyar nemzet sebei, recrudescunt vulnera gentis Hungariae. Mondani sem kell, a proszektúra, mint helyszín nem ad okot túl sok bizakodásra. A könyv kapcsolódik a magyar szatirikus hagyományhoz, az abszurd fantázia tobzódása tekintetében Hamvas Bélát tekinti mesterének, a rezignált történelmi böcsesség Örkényt idézi, a „kétségb’esett kacaj” Arany Jánost, A nagyidai cigányokat a cigányháború kapcsán. A velejéig korrupt és ostoba magyar demokrácia megszűnik, helyét, legrosszabb történelmi hagyományaink összegzéseként átveszi a Kommunista Királyság, a magántulajdon eltöröltetik, aztán lassan-lassan újra engedélyezik például a háztáji gazdaságokat és megint elölről kezdődik minden. A szöveg zárlata nyomatékossá teszi, hogy mesét, rémmesét olvasunk a legkisebb, legcsúnyább, legbutább gyerekről, akit végül feleségül vesz a király és boldogan élnek, míg meg nem halnak. A királyi pár eltűnik a mesék birodalmába. A királyi pár a regény végén eltűnik: az emigráns ellenzék szerint a Koronatanács eltette őket láb alól, azonban a regény elbeszélője, az udvari történetíró megnyugtat minket, hogy mindez nem igaz, hiszen azóta már a Fősámánok Központi Bizottsága vette az ügyek kezelését. Az elbeszélő megbízhatatlan, csak a hivatalos véleményt írhatja le. Mégis, a mesei befejezés, az eltűnés felkelti bennünk a képzetét annak, hogy van tán tényleg valahol egy másik Magyarország, ahol az elhagyott, alkoholista villanyszerelő és csúnya, buta, értetlen, megszomorított hitvese boldogan uralkodnak. A könyvből kiválasztott túlzó, provokatív részek különösen alkalmasak lehetnek arra, hogy beindítsák a témáról folytatott beszélgetést. Megbeszélhető, mennyire érzik túlzónak, mennyire reálisnak Spiró vízióját, és hogy mi következik mindezekből. Ez komoly oktatói felkészülést igényel, egy nagyon kényes téma nagyon provokatív felvezetése ez, roppant pontosságot, pedagógiai érzéket és felkészültséget igényel.

Weöres Sándor: A kétfejű fenevad.

A darab egyfajta Bölcs Náthán-paródia. Itt is mindenki identitása minden pillanatban megváltozik, attól függően, hogy hogyan változik a történelmi helyzet a magyarországi török uralom végnapjaiban. A mindig rugalmasan köpönyeget váltó opprtunistáktól egészen a „multikulturalitás” olyan híveig terjed a sor, mint Bornemissza Ambrus deák, református prédikátor, a darab „főszereplője”, aki bármilyen környezetben is van, olyan darabot kíván tanítani (játék a játékban) a jelenlévő –főleg- kisasszonyoknak, ami kultúrálisan idegen aktuális környezetétől. Nem csak a kulturális sokszínűség és vallási türelem,

de a szerelemi promiszkuitás híve is. A darab során mindig mindenki különböző színben tűnik fel és az identitások megváltozása soha nem vezet el, úgy, mint a Náthánban, végleges rögzülésükhöz. Nincs „voltaképpeni” identitás a darabban, ezért változik elsősorban a darab Bölcs Náthánjának, Ibrahimnak az önazonossága is folyamatosan, Pécs tekintélyes muszlim vezetőjéről tudjuk, hogy titkos zsidó. Náthán az eredeti darabban kívül állt a viszonyokon, az ő identitása állandó volt, már nem fejlődött, eleve bölcs volt, csak játékmesterként lépett fel.

Ilyen pozíciót a történelem nem tesz lehetővé. Mindazok, akik ragaszkodnak ebben a világban identitásukhoz vagy másokat próbálnak erre kényszeríteni, nevetségessé válnak és elbuknak. A történelem céltalanságával, a kétfejű, tehát egyszerre két irányba néző fenevaddal szemben csak azoknak van némi esélyük, akik engednek az állandó változásnak, örülnek a különbségnek, nem engednek azoknak –és minden erő erre tör -, akik az egyformaság harcosai. Ilyen egyformaságnak tekinthető az univerzalizmus is. A becsületes promiszkuitás képviselői vannak a legmagasabb erkölcsi szinten a darabban, ami mintha azt mondaná, hogy ahogy a szerelemi szenvedély és rajongás, úgy a történelmi téboly sem legyőzhető, nem a történelem végén létejövő egységre kell törekedni, hanem az „identitás” játékos felszámolására, a történelem által ránk kényszerített maszkabál valódi játékká változtatására.

 

Amerikai irodalom

Philip Roth: A szellem árnyékában

Roth az amerikai zsidó irodalom egyik legfontosabb, legismertebb alakja, alterego-hőse, Nathan Zuckerman íróvá válásának történetét beszéli el a könyv. Íróvá lenni kilépést jelent a közösség szűk és összetartó, még kelet-európai emlékekkel terhelt világából, vagyis szükségképpen árulást a közösséggel és a közösség és a hagyomány egyszerre mitikusan riasztó és bensőséges szimbólumával, az apával szemben. A probléma világosan utal Franz Kafka gyötrő, sokszor megírt problémájára ( Az Ítélet című novellától egészen a Levél apámhoz című híres szövegig, melyet mint levelet végül sosem küldött el az író édesapjának).

Az írónak, úgy érzi, mestert kell keresnie ahhoz, hogy íróvá legyen, vagyis újból hagyományt,

de mesterében magában is felismeri aktuális és eljövendő gondjait is a sikerekkel, a nőkkel, a családdal és a lelkifurdalással. A könyvben megjelenik egy lány, akiről úgy tűnik, ő a háborút túlélő Anne Frank, akinek alakját elképzelni életben maradottként nem mentes perverziótól, kísértő szorongásoktól és homályos lelkifurdalástól sem, ugyanakkor a naplóíró tanúként elpusztított kislányt nőként elképzelni egyfajta irodalmi kárpótlás és elégtétel is, mintegy folytonos személyiségként megjeleníteni, aki maga sem lehet önmagává, hiszen Anne Frankáá, tanúvá és ikonikus jellé halála által válhatott csak – ő maga feltámadt szellem, aki egy szellem, saját könyve árnyékában kényszerül élni. Zuckerman az elmondás, kimondás, árulás és hűség lehetőségeit mérlegeli és ezeket a dilemmákat oldja meg írója, aki magát Zuckermant mutatja meg –elkerülhetetlenül – árulóként és nevetségesként, egyfajta felszabadító öngyűlölet optikáján keresztül, helyezi el az előítéleteket ironikus fénytörésben, árulja el tehát regénybeli önmagát is a kimondás, az őszinte beszéd segítségével, sőt elsősorban önmagát-tüktöztetve „mesterének” „szellemében” is. Ez az amerikai zsidó önszemlélet távoli rokonságban van a Woody Allen zsidó önparódiáival filmjeiben, ez megbeszélhetővé teszi a különböző zsidó sztereotípiák használhatóságának lehetőségeit, korlátait, kialakulásuk módját, okait stb, egyúttal arra figyelmeztet, hogy az amerikai nemzettudat nem épülhet etnikai alapokon, ezért a különböző etnikai irodalmak minden további nélkül részét képezhetik a nemzeti kultúrának, míg régiónkban ez a kérdés állandó, érthető, de sajnálatos feszültségek forrása.

Isaac Bashevis Singer: Örök szerelem

A novella egy idős, beteg, magányos, bizalmatlan és saját múltjával elszámolni képtelen, gazdag zsidó üzletember, Harry Bendiner utolsó – álomszerű szerelmi fellángolásának története, ami egyfajta szembenézéshez segíti hozzá, ami a változtatáshoz kevés, az átlátás, a tisztázás fájdalmas elégtételéhez még épp elegendő. A novellakezdet az idős ember emlékeit-álmait idézi fel, pontosabban jelzi hozzáférhetetlenségüket, mert hiába kapcsolja össze távoli szülőhelye világát a miami szálloda erkélyével az álom, legyőzve az időt, az ébredés nem enged emlékezni rá, csak a hiányt mutatja meg, a családét, a feleségeket és az elhalt gyerekekét is. A földből gyorsan kinövő amerikai nagyváros, amit szemlél, párhuzamosnak mutatkozik életével, mindketten – az ország és lakója is – rövid idő alatt hatalmas utat tették meg, mindazt a hatalmas időt, ami mögöttük volt, majdhogynem nyomtalanul eltűnő múlttá változtatták. Amerika, a szabadság és a jövő hazája várta Harryt és Harry méltó gyermekévé lett az országnak, self-made manként lett gazdaggá és sikeressé, szakadt el a múlttól. Csakhogy az országok tovább élnek, mint az emberek, az ország duzzad az erőtől, útjain az éjszaka közepén is kocsik száguldanak, Harry azonban egyre inkább az elérhetetlen múlthoz tartozik immár, elmúlt nyolcvan, és nem találja ébren a lengyel stetlbe visszavezető álmait. Ő, aki mindent elért és meghódította az egész újvilágot, egyre jobban be kell húzódjon lakása keretei közé. Sikere, pénzének kezelése már csak arra jó, hogy hosszú útja állomásait, következményeit eltakarja előle, csak arra, nehogy foglalkoznia kelljen mindezzel. Élete tönkrement, mindenkit elvesztett, de újrakezdeni, bármit, amit talán még lehet bepótolni félt volna. A múlt lassan, először egy elfelejtett dallam képében, megkezdi visszatérését, kirándulását az öregember világában, miután az álomban hírt adott magáról. A múlt ígérete pedig a jövőé is, mert Harry, noha semmi értelme nincs, hogy él, mégsem akar meghalni. Egy újabb alvás és egy újabb hirtelen felébredés vezeti be megtestesült álom megjelenését, az alvás visszakapcsol a múltba, egyúttal persze előre is – a közeledő halálhoz. Az asszony, aki becsönget hozzá, új szomszédja belekezd élettörténetébe, nem vesz tudomást Harry hárításairól, lassan belekeveredik beszédébe a lengyel és a jiddis, feltámad és elérhetővé válik az otthon. A nő mindazon túl van, amit Harry el akart kerülni, összeomlott férje halála, gyereke eltávolodása után, hónapokig a pszichiátrián kezelték. A nő magához invitálja, közös magányuk villámgyors közösséget teremt közöttük, közös életet terveznek, majd a nő hirtelen megkéri Harryt, hagyja magára kicsit. Újabb alvások tagolják az időt, Harry számára lehetetlenné válik gondolatait elaltató napi rutinja fenntartása, nem tud enni. Ahogy a szöveg elején, újra kimegy az erkélyre, oda, ahonnan belátja az országúton száguldó autókat, a mellette elhaladó életet és egyúttal odakapcsolja a halálhoz is – a pár órája megismert hölgy úgy lesz öngyilkos, hogy kiveti magát az ablakon a tizedikről. A búcsúlevél arról beszél, hogy már nem lehet semmit újrakezdeni – a végső éleslátás egyik lehetősége ez, az egyik választás. Őt már minden a múlthoz köti, ezért nincs, Harryvel sem, további jövője. A jelenés, ami éppen úgy tűnt el, mint álmai és élete, megszerzi Harrynek múlt és jövő összekapcsolásának egyetlen lehetőségét. Arra gondol – és egészen mindegy már, hogy aligha tudja öregen, betegen megtehetni –, hogy megkeresi pár órás menyasszonya lányát, akit ugyanúgy hívnak, mint az övét hívták, aki egy sátorban lakik Dél-Amerikában és apjává lesz. A kettőjük élete közti párhuzamok arra döbbentik rá ezt az amerikai zsidó Ivan Iljicset, hogy közös magányunk mindenkit testvéréve tesz bennünket – és ez a jóvátétel, pótlás és újrakezdés egyetlen lehetősége: „Kalandos ötlete támadt ekkor az öregnek: elrepül Brit-Kolumbiába, megkeresi a fiatal nőt a vadonban, megvigasztalja, apja helyett apja lesz és talán majd megpróbálnak együtt elmeditálni azon, hogy mi végből születik az ember és miért kell meghalnia”.

Orosz Irodalom

Ljudmila Ulickaja: Daniel Stein, tolmács

Daniel Stein atya, holokauszt-túlélő, kikeresztelkedett zsidó, aki mintegy újjászületett megmaradása által és úgy döntött, hogy a Krisztusban születik újjá, ahogy a cím mondja, tolmács. Azért, hogy megkíséreljen segíteni üldözött társainak, a Gestapo tolmácsa lesz, életeket ment. Sok nyelven beszél és megkísérel közvetíteni a nép közt, melyből ő is és a kereszténység is származik és saját egyetemes vallása között. Nyelveken szólni a Szentlélek inspirációjára, ez a Pünkösd eseménye, Stein ebben az értelemben is tolmács, tolmács és tanú is életével. A regényt különböző perspektívák építik fel, különböző sorsú emberek, de a szövegek középpontjában végig Daniel atya áll, lényegében az ő hagiográfiája, szentéletrajza a könyv és egyúttal a zsidóság és kereszténység közösségének keresése. A vallási intenzitást, eszmehitet egyes szereplők (talán a regény szelleme is) egyfajta zsidó szellemi beállítódásnak látja, előnyeivel és hátrányaival, ugyanakkor szintén egyfajta idegenség regénye, Stein német-lengyel származású, sokak szerint nem zsidó azután, hogy kikeresztelkedett, de kereszténynek is mindig problémás marad, a Szentföldön él keresztény szerzetesként, megpróbálja visszavezetni a kereszténységet zsidó gyökereihez, de tolmácsként nem mindig lesz sikeres, sokan nem hallgatnak a Szentlélek által inspirált nyelveken szólásra. Izraelben pedig rengeteg irányban kell közvetítenie, rengeteg nyelvről kell tolmácsolnia. Stein idegensége egyúttal tágasság, nyitottság, hiszen ő már nem él, az Újszövetség nyelvével szólva, idegen a világban, de él benne a Krisztus, akit hirdet, nyelvek, vallások, kultúrák között, tolmácsként. A különböző elbeszélők, megszólalók különböző történeteinek Steinre vonatkozó felmutatása, a regény ilyen módon maga is e különböző történetek egybefogása lesz, maga is tolmácstevékenységet folytat bizonyos értelemben kultúrák, kontinensek, világok és választások között, annyira, persze, amennyire lehetséges az ilyesmi, tudósítva bennünket mindennek határairól is.

Varlam Salamov: Kolima

A Kolimát, a szovjet lágereket megjárt író e lágerekről szóló novelláinak válogatása ez a könyv, ami ezeknek a lágereknek a mindennapjait mutatja be leíró, ismertető tónusban, gyakran első személyű elbeszélőként. A lágervilág mindennapjai egyrészt iránytalanok és céltalanok, másrészt nagyon is eltervezettek. A túlélés óráról-órára percről-percre felmerülő praktikus kérdései töltik be ennek a világnak a horizontját, az emberi lények lecsupaszodnak saját vegetatív funkcióikra, az esetleges túlélésnek sincs semmi távlata, mindez puszta természeti működéssé válik, nincs olyan, ettől a világtól idegen, humanista perspektíva, ahonnan nézvést a táborok élete felháborító lehetne. Éppen ezért az elbeszélések többnyire ezen a világon belülről szólnak, ezért a gyakori egyes szám első személy és tónusukba ezért nem keveredhet a moralizálás hangfekvése. Az ember egy olyan végső antropológiai lehetőségéről tudósítanak rabok és rabtartók esetében is, amit az európai humanizmus egészen egyszerűen nem ismer és nem is tud hozzászólni. Ezért adhatta Salamov magyar értelmezője, Balassa Péter azt a címet a Kolimát elemző rövid írásának, hogy: Dosztojevszkij elnémul.

Az orosz messianisztikus irodalmi tradíció érvénytelenedésére utalva írja maga Salamov is, hogy: „ A 19. századi orosz humanista írók lelkét nagy bűn terheli, a 20. században az ő zászlajuk alatt kiontott emberi vér bűne… Valamennyi terrorista tolsztojánus és vegetáriánus volt, valamennyi fanatikus az orosz humanisták tanítványa. És e bűn alól nincs feloldozás”.

A könyv előnye a pedagógiai felhasználhatóság szempontjából, hogy kis terjedelmű, nagy erejű novellák építik fel és lehetővé teszi a szovjet és a náci lágerek közti hasonlóságokról és különbségekről folytatott beszélgetést.

Izraeli irodalom

Ámosz Oz: Miháél, Miháél

A Miháél, Miháél című regény az országépítés első fázisának Izraelében játszódik, az ötvenes évek első felében. Elbeszélő-főszereplője, Háná, szegény kis európai diaszpóra zsidók gyereke, anyja oroszul olvas tizenkilencedik századi klasszikusokat egy északi, határmenti kibucban, olyan emberek közt, akik nem értik és nem is kívánják megérteni az életét, nem érdekli őket a múlt, senki múltja. A jövő érdekli a kibucnyikokat, a gálut (a száműzetés) csak dühítő mese a szerencsétlen, életképtelen, kiszolgáltatott zsidókról. Háná sem szereti anyját igazán, igazán édesapját szereti csak, aki egész nap nagy emberek, a zsidó kultúra és közélet fontos figuráinak – akár közhelyes – mondásait jegyezgeti noteszeibe áhítattal  leveleket ír Martin Bubernek az élet értelmét tudakolva és haláláig őrzi az öreg professzor válaszát arról, halhatatlan-e a lélek. Egész életét információszerzésnek fogja fel egy végső vizsgára, iparkodik. “Mindig titkos értelmet keresett szavaik mögött, mert az egész életet leckének fogta fel, melyből tanulságot kell levonni”. Igazi gáluti kisember. Miháél (Hánná barátja, majd férje) édesanyja korán meghal, még Miháél emlékképeiben sem él, apja szocialista munkás, de nem öntudatos, hanem csendes szavú és szerény, senki, senki sem öntudatos közöttük, ők még a fogság nemzedéke. Hozzátartozik a papához még a nagynénik áradata, akik jiddisül és lengyelül aggódnak és féltenek és óvnak egész nap, hogy a kis Mihát nehogy valami baj érje, tanácsokat adnak, hogy nehogy durva, kérges tenyerű kibucnyik legyen, hanem finom tudós az egyetemen, jobb ember, nadrágos úr. Miháél és Háná mindketten érzik magukban, izraeliként is, szüleik emlékeit, gesztusait, szavait, néha meg is szólalnak bennük. A gáluti és az izraeli zsidóság közt megnyíló, mélyülő szakadékot mintegy magukban hordozzák. Miháél alázattal, némiképp bárgyún és egy saját élet lehetőségéről eleve lemondva, Hána kétségbeesetten szemléli szüleihez kötöttségét, életük gyors bezárulását, egyhangúságát, a környezet, a lehetőségek és a családi múlt rabságát. Miháélt megnyugtatja, Hánát kétségbeejti, hogy észreveszi az apja vonásait, mimikáját, hanghordozását férje vonásain. Háná a modern izraeli Bovaryné, ahogy a magyar kiadás borítója is megjegyzi. Álmodik gyerekkora olvasmányhőseiről, mint Emma Walter Scott regényfiguráiról, giccsesen és mégis átélhetően. Nem csalja meg Miháélt, még egy vadromantikusnak képzelhető ifjúval sem akad össze élete szűkös színterein, csak egy kamaszfiú szeret bele és élvezi, hogy nő, sőt femme fatale lehet vele szemben, miközben ő maga is csak huszonéves és riadtan figyeli az idő munkáját, az apja feltünedező vonásait óvodássá, majd iskolássá növő kisfián, Jáiron. Az időről szól a könyv, nem a betelő időről, amit a jobboldali cionista öregúr vél látni, a messiási korról, amit a Cáhál katonái hoznak majd el, nem, a hétköznapok el nem kezdődő, be nem végződő, telő, majd lejáró idejéről. Az üres időről, az unalomról, mint Flaubert és Csehov művei, az unalom szörnyéről, akit Baudelaire ”álszent olvasója” legbensőbb ismerőseként énekel meg. De a híres flaubert-i szenvtelenség nélkül. Oz hol együtt érez hősnőjével, hol viszolyog tőle, hol szánalmasnak mutatja Miháél szelíden lapos józanságát, üres bölcsességét, hol az üres idő ritmusának felvételét látja végtére is jogos, érthető viselkedésében az elbeszélés, úgy is gondolhatjuk, neki van igaza-mi mást lehetne tenni.

Első randevújukon Miháél (aki geológus) egy természettudományos ismereterjesztő film vetítésére hívja meg Hánát. A gesztus leleplező sutaságán túl az válik érdekessé, hogy a film a roppant lassú természetes folyamatokat felgyorsítva mutatja, hogy látványosak legyenek. Ez a flaubert-i problémával az, amit a könyvnek is meg kell oldania, a mozdulatlan, pusztító időről, az üres múlás megérzékítéséről kell szólnia, amit nem tölthet meg semmi történés, lényegében, ahogy a nagy francia szerző híres mondása tartja, a semmi kell szólnia a regénynek.

Jeruzsálem városa segít a megoldáshoz. A helyszín maga is minden erejével ellene tart mindenféle beteljesülésnek, hirtelen változásnak. A jövőt építő cionista mítoszról mit sem tudva őrzi fehéren világító köveiben a múltat, nem engedi el semmiféle jövő, semmiféle beteljesülés kedvéért. A város körüli táj sivárságát a történelmi tervekről mit sem tudó természet és a múlt ereje adja, az a mélységesen mély múlt, amitől nem lehet elszakadni. A hatalmas múlt és a nemzeti  jövő tervezése csap újra össze a regény lapjain. Többször is értesülünk róla az évszakok visszatértekor, hogy lassan múlt azokban az években a tél Jeruzsálemben. Lassan múlt az idő. Jeruzsálem a regényidő térbeli metaforája. A város, amelyikben lassan vagy egyáltalán nem múlik az idő. “Éjszakánként, télen, a jeruzsálemi épületek az égbolt fekete függönyére vetített szürke árnyakká válnak. Visszafojtott erőszaktól terhes a táj. Jeuzsálem absztrakt is tud lenni: kövek, fenyőfák, rozsdás vas egymás hegyén-hátán”. De a nyár sem jobb, az éles fény tűzében álló fehér kövek izzása: “Mert a sötétség elevenebb, mint a fény. Főként nyáron. A fehér fény rettegésben tartja Jeruzsálemet. Leigázza”. Jeruzsálem köveivel, fényeivel, utcáival (egy idős ortodox családok által lakott részben élnek, ami egy kis európai stetlt idéz meg az Ígéret Földjének kellős közepén), lakóinak időtlen melankóliájával, csendes, észrevétlen halálával (a jobbos cionista, Zsábotinszki-hívő öregúr is elszenderedik csendesen egy olyan napon, amelyik ugyanolyan, mint a többi) formát ad a láthatatlan-tapinthatatlan, de mindennél hatalmasabb időnek. Az idő tekintetévé lesz. Miháél disszertációjának tárgya, a Negev-sivatag egészíti ki a képet.

A soha be nem következő, mindig álmodott megcsalás (a Moby Dick-re vadászó matrózok, Sztrogoff Mihály és a titokzatos, arab gyerekkori pajtások nem jönnek el) utolsó megálmodása után kiterjeszkedik mindenre: “És néma, dermedt csend száll a végtelen pusztaságra”. Az egykori arab gyerekek nem jönnek el, de megidézik nosztalgikusan és persze Háná sztereotípiáin keresztül, romantizáltan a területnek a zsidó telepesmozgalom megindulása előtti világát, Háná giccses, de átélhető vonzalmain keresztül egy másik valódi konfliktust, törést villantanak fel. Oz néha kicsit utánaenged Háná giccses álmainak, kicsit túlzottan megsajnálja. A végén, az utolsó részben biztosan. De azért kivételesen szép regény ez, ami egyszerre árnyalja a cionista pionírromantika elképzeléseit az országról és azt a képet is, hogy ez a hely az állandó háborúk földje, a fegyvereké és semmi másé, mint ahogy azt sem állítja, ami újfent giccses közelítés, hogy az állandó konfliktusok egy nagyon öreg nép nagyon fiatal új államában és társadalmában zsidók és zsidók, zsidók és arabok, öregek és fiatalok, férfiak és nők közt ne volnának részei Izrael akkori mindennapjainak. A regény előnye, ahogy Milan Kundera mondja, a regény bölcsessége abban rejlik, hogy nem egyetlen tételt, igazságot mutat fel, mint az értekezések teszik gyakran, hanem többféle választási, életvezetései stratégiát, problémát, egzisztencialehetőséget tesz átélhetővé, kerüli a homogenizációt. Oz regénye ezt igen szépen példázza. Ezért segíthet hozzá szereplőinek nem kivételes, de egyéni története, sokfelé húzó, bonyolult kötődéseik, félelmeik, lelkiismeretfurdalásaik megértése a mindenfajta irányultságú leegyszerűsítések érvénytelenítéséhez bennünket.

David Grossmann: Oroszlánméz

A könyv egy olyan sorozat részeként jelent meg, amelyikben bizonyos írók az emberiség nagy történeteit írják újra. Az izraeli író a Bírák Könyve talán legismertebb figurája, Sámson történetét választotta, célja az volt, hogy eltávolítsa alakját a zsidó Superman képzetétől (melynek Sámson utáni újramegjelenése a zsidó folklórban a Lőw rabbi prágai Góleme és ironikus alakmása legújabban a Hebrew Hammer). Az ő Sámsonja olyasvalaki, akit elhívottsága rendre kiszakít saját világából, amit be tudna lakni, olyan idegenné tesz, aki, noha saját népe megszabadítójának rendeltetett, más népek lányainál, az ellenségnél keres olyan érzelmi kötődést, amit azok természetesen mindig megtagadnak tőle, örökké elárultatik. Születését – a bibliai toposz szerint – édesanyja gyermektelensége előzi meg és Isten hírvivőjének ígérete és parancsa, melyek már elve olyan érthetetlenné, titokzatossá teszik születését, hogy édesanyja és édesapja, akik egyszerű emberek, joggal érezhetik úgy, hogy a pillanat, amikor régen várt vágyuk teljesült, egyúttal az a pillanat is, amelyben Isten rögtön elveszi tőlük gyermekét, hogy saját szolgájává tegye. Mihelyt megkapták a gyermeket, rögtön el is vette tőlük az, aki adta, neveléséről nem ők, sorsáról nem maga határoz. Ők alig szülők, elsősorban az isteni akarat eszközei. Küldetése magasabb és veszélyesebb annál, minthogy ők bármit is felfoghassanak belőle. Ezt az első, világba vezető, a kezdetben még szimbiotikus köteléket tépi el a hír, ami fiúgyermek érkezését jelenti. Sámson Istennek rendeltként, halálra szántként és mindenkitől, szüleitől is idegenként érkezik a világba. Az Isteni kiválasztottság gőgösen nacionalista vagy hasonló okokból antiszemita értelmezéseit árnyalja ennek a tragikus, a megérkezést megelőző idegenségnek a felvillantásával a szöveg. Sámson élete küzdelem lesz elrendelt sorsáért és sorsa ellen, a benne rejlő őt pusztító kettősség új és új metaforikus kifejezéseit, találós kérdéseit alkotja meg, ily módon inkább költő semmint kételytelen szuperhős. A cím, az oroszlánméz szóösszetétel ezt a kettősséget villantja fel, idegensége és kötődésigénye kettős játékává válik a gesztus, hogy szüleinek ez az irtózatos óriás kezében viszi az oroszlán teteméből a mézet hosszan, jelezvén, amit máshogy nem tud artikulálni-szeretetét. Sámson történetének végigkövetése olyan regényt eredményez, ami egyszerre történet és szövegértelmezés, olyan regény, ami végigköveti saját születését a kihagyásokra épülő bibliai elbeszélésből, annak értelmezése, hiátusainak kitöltése állítja elénk Sámson alakját, az értelmezés történetmondássá válik a szöveg lapjain. Sámson alakjának egyidejű olvasása és újraírása modernizáció is, a szöveg aktuális értelmeinek keresése, a figura az egyetemes idegenség allegóriája egyrészt, az erőhasználat kontrollálásának allegóriája másrészt, Izraelt a térség saját katonai erejének kiszolgáltatott Sámsonjaként is értelmezi, az erő ugyanis bénító is lehet, felelősségként is, a mértéktelenség és a túlzott, önkiszolgáltató óvatosság értelmében is. Ez a probléma is megbeszélhetővé válik, lehetővé téve azt, hogy ne eleve adott, mindent megmagyarázó ideologikus panelek felhasználásával tudjuk le, hanem valóban megbeszéljük ezt a konfliktust is, nem csak Izrael vonatkozásában akár. A jelentésajánlatokban rendkívül gazdag, komoly vallástörténeti és lélektani tudással, képzelőerővel megírt könyv egy élettörténet megalkotásának és megértésének roppant bonyolultságára hívja fel a figyelmet, régi hagyományok felelevenítésének lehetőségét mutatja, jelezve, hogy a hagyományhoz való hűség mindig szükségszerűen átalakítás is, az otthonosság és idegenség bonyolult viszonyát érteti meg.

Etgar Keret: 19,99!

Etgar Keret első magyarul megjelent könyve válogatás első két novelláskötetéből. A borító szerint „párperces” novellákról van szó, olyan szövegekről tehát, melyek rokonságban vannak Örkény híres műfajával, azonban a rövid szövegeknek hangsúlyozottan nincs csattanójuk, közhelyek és nyelvi panelek építik fel őket, de még sokkal inkább egyfajta felesleges semmitmondás; az írások elbeszélői, akik zavarba ejtően hasonlítanak egymásra, korlátozott tudatú és felette korlátozott kifejezőkészséggel rendelkező figurák.
Az egyik kis írás elbeszélője a nevelési tanácsadó szerint észlelési nehézségekkel küzd, s ez kiterjeszthető az egész kötetre. Az író valóban távoli rokona Örkénynek, de az a lemondó, fanyar, történelmi tapasztalatokban gazdag bölcsesség, ami Örkényt jellemzi, teljesen hiányzik szövegeiből. (Ő maga ezt a vonást pesti könyvbemutatóján kapcsolatba hozta izraeliségével, az új ország rövid történelmével és kaotikus, kiszámíthatatlan jelenével is). Az ilyenfajta bölcsesség lehetetlenségéről beszélnek a szövegek – a világ monoton káosza, abszurditása nem szüntethető meg, és még csak nem is mutatható fel, válhat átláthatóvá valamiféle fanyar poénban. Nincs tanulság vagy csattanó ezekben a kis írásokban. Nincs a szereplőknek saját belső világuk, az élet értelme kívül van, pénzért hozzáférhetőnek és elfogyaszthatónak tűnik számukra, , ezért emelhető novella- és – a magyar kiadásban – kötetcímmé a trükkös akciós ár: 19,99 – ennyibe kerül az élet értelmét velősen összefoglaló könyv. Az egyik történet elbeszélője bárkire rá tudja kényszeríteni az akaratát, de nem elégszik meg ezzel, mert így azok a lányok, akikkel lefekszik, nem önmagáért szeretik, ezért egyszerűen rájuk parancsol, hogy szeressék, úgymond, önmagáért és ne parancsra. Mindezt, ha akarjuk, az előbbiekkel összefüggésben olvashatjuk az izraeli társadalom kritikájaként is.
Ez a magyarázata annak az idegenségnek, amivel a kötet lapjain találkozunk. A novellák “hősei” nem tudják, kik ők, mi dolguk legközelebbi rokonaikkal, ismerőseikkel, képtelenek kapcsolatokat teremteni, szót érteni bárkivel, de nem is igen van miről. Kafka világának távoli leszármazottja a világuk, a mindennapi abszurd világa, és úgy élnek benne, mint Camus Mersault-ja, „idegen”-je. (Ez Camus híres regényének eredeti címe). A tragikus hangoltság merőben idegen ezektől az írásoktól, világuk egyszerűen nem megítélhető, pusztán adott. ” Ahogy a természetfelettire nincs magyarázat, a lehetősége sem merül fel, úgy a hétköznapok értelmetlenségére sem. A hősök ebben az abszurdban élnek, voltaképpeni “fordulat” és lezárás, poén nélkül. A bennük lévő groteszk ötlet egyszerűen azonos furcsa világukkal. Éppen ezért mégis nagyon könnyen áttekinthetővé, kiismerhetővé lesznek ezek a szövegek, nyelvhasználatuk éppúgy, mint szerkezetük és “filozófiájuk”. A novellák egy furcsa, mulattató észjárás újabb és újabb dokumentumai – egy angol kritikus egyenesen azt írja Keretről, hogy írásai inkább hatnak úgy, mintha egy őrült tudós találta volna ki őket, semmint egy író. (A szerző valóban matematikusként végzett.)

A novellák állandóan utalnak valamifajta titokra, többnyire a boldogságéra, az élet értelmére távoli, ismeretlen városokban, groteszkül egyhangú mennyországokban, könyvekben, de ezeket a titkokat a szöveg mindig kikerüli, elhalasztja, ellaposítja, belefuttatja a semmibe, többnyire olcsó, falvédőszerű, parodizált általánosságokba. “Tanárnő, miért utál engem az összes gyerek?” – hangzik fel a kérdés, sokadik változatban, aminek célja átlátni a kérdező nyomorult létezését. “Honnan tudhatnám… Én csak egy helyettesítő tanár vagyok.” Az őr parabolája akciós áron, Kafka Tesco-kiszerelésben. A szöveg ugyanakkor önmagát is karikírozza, a reklámszövegnyelv maga is ennek a kommunikációképtelenségnek a megszólaltatása. Nincs titok a novellákban, csak a kínzó hiánya van.
A könyv ára utal a címére és arra a könyvre, amiből az élet értelmét lehet megtudni: mindössze 1999 Ft, ez a poén magát a könyvtárgyat is a szöveg részévé teszi-irodalommá.

Némely szövegeket, akár többet is kiválasztva, bepillantást nyerhetünk egy társadalomkritikus, filmszerű vágásokban gondolkodó, a tömegkultúra rekvizitumait jól ismerrő-használó izraeli szerző ismerős és kifordított világán keresztül egy ország mindennapjaiba, a szövegek előnye, hogy rövidek, gyorsan olvashatóak, többet is lehet használni belőlük és közel vannak reménybeli középiskolás olvasóik világához.

Egyéb világirodalmi művek

Gotthold Ephraim Lessing: Bölcs Náthán

A német felvilágosodás legfontosabb figurájának híres, a vallási türelem gondolatának mintegy jelképévé vált drámája. A keresztes háborúk korában, Jeruzsálemben játszódó szöveg három főszereplője Szaladin szultán, egy templomos lovag és bölcs Náthán, a zsidó kereskedő. Ők a három Ábrahám-alapú vallás képviselői. Náthán úgy véli, hogy mindaz, ami a vallások között különbségként mutatkozik meg, nem több külsődlegeségnél, dísznél, voltaképpeni tanításuk, lényegük közös, érdektelen tehát, milyen rituális „ruhába” vannak öltöztetve. A templomos lovag, akinek Szaladin megkegyelmez, mert rég halott öccsére emlékezteti, hasonló nézeteket vall. Megmenti Náthán lányát, Rechát, akivel találkozni sem hajlandó később, mivel megveti a magukat kiválasztottnak hívő zsidókat és mert nem érzi úgy, hogy hálálkodás járna tettéért. Az utazásában visszatérő Náthán beszéli rá, hogy látogasson el hozzájuk. A lovag szerelemre gyullad Recha iránt, Recha azonban találkozásuk után csak testvéri érzelmeket táplál vele szemben. A szultánnak eközben pénzgondjai támadnak, mert jószívűségében elpazarolja gazdag vagyonát, kölcsön kell kérnie Náthántól. Megkísérel úgy pénzhez jutni, hogy csapdába csalja a kereskedőt. Felteszi neki a kérdést, miért maradt meg, ha olyan bölcs, abban a vallásban, amibe véletlenül beleszületett, milyen érvei vannak annak igazolására, hogy az a legkülönb? Náthán elmondja a három gyűrű híres történetét válaszul. Egy apa, aki nem tudott dönteni, melyik fiára hagyja a három közül varázshatalmú gyűrűjét, ami viselőjét kedvessé teszi az emberek előtt, csináltat két ugyanolyant, hogy maga se tudja megkülönböztetni őket, így mindegyikőjüknek jut egy. A három fiú nem tudja eldöntetni, melyikük kapta az igazi gyűrűt, ezért bíróhoz fordulnak. A bíró szerint az mutatja meg, melyik az igazi gyűrű, amelyik valóban kedvessé teszi viselőjét. Életükkel kell megmutatniuk, hogy melyikük az igazi tulajdonos. Éppen ez zajlik a drámában. A lovag bizalmatlanná válik Náthán iránt, aki habozva válaszol kérdésére, hozzáadja-e Rechát. Közben megtudja, hogy Recha Náthánnak nem édes-gyermeke, keresztény lányként született. Elmegy a jeruzsálemi pátriárkához érdeklődni, mi történne egy ilyen zsidóval, kis híján bajba sodorja Náthánt türelmetlen szenvedélyével. Ugyanilyen szenvedély mondatja az elején Rechával, hogy megmentője angyal volt, nem ember, ezért is nem keresik a lovagot tovább egy idő után, holott, figyelmeztet Náthán, lehet, hogy szükséget szenved. A felvilágosulatlan rajongás mindig bűnre csábít, ahogy Szaladint is mértéktelenségre csábítja indulata, jószívűsége, amit nem kontrollál esze. A darabban mindhárman „fejlődnek”, ők lesznek a három gyűrű a történetből, végül mindőjükről kiderül, hogy rokonok, a három gyűrű közül mindhárom igazinak bizonyul, mert kiderül, hogy mindegyik gyűrű ugyanaz. Recha és a templomos testvérek, Szaladin a nagybátyjuk. A szerelem rajongását felváltja a felvilágosult testvériség („testvér lészen minden ember” a felvilágosodás himnusza, az Örömóda szerint) és az élet, írja át a darab (keresztény és zsidó közti szerelem) a Rómeó és Júliát.

A két szöveg együtt különösen jó lehetőségét kínálja egy jó beszélgetésnek.

Arthur Koestler: A tizenharmadik törzs

Arthur Koestler a merész gondolatkísérletek szenvedélyes híve volt, gondolkodásának elevensége, merészsége, leállíthatatlan, szenvedélyes kutatási hajlama közismert, ennek a szüntelenül izgatott kutatási és gondolkodási szenvedélynek a történetét írja meg önéletrajzában, melynek első kötete azt a jellemző címet viseli: Nyílvessző a végtelenbe.

Utolsó írásainak egyike azt a merész feltételezést járja körül (nem szaktudósként, de páratlan tájékozottsággal és eredetiséggel), hogy a kora középkori Kazár Kaganátus lenne-e a bölcsője, a Szentföld helyett, Kelet-Európa zsidóságának, a zsidóság tekintélyes részének. Ez a történelmi feltételezés azért érdekli Koestlert, mert – ha igaz lenne – lehetővé tenné szerinte az elszakadást a bibliai nemzetségtörténettől mint biológiai eredettől, ami elválasztja a zsidóságot mint „kiválasztott népet” azoktól a népektől, amelyek körében él egy a felvilágosodás óta egyre kevésbé rögzíthető, egyre kevésbé önálló „kultúra” őrzésére hivatkozva. Hatalmas európai zsidó tömegek veszítették el fokozatosan (keleten lassabban) a tradicionális vallási előírásokat, mindennapjaikat nem irányította többé, miközben a kultúra, amire hivatkoztak, nem volt specifikusan zsidó, az európai kultúrnemzetek kulturális teljesítményeihez járultak hozzá a zsidók. Az, ami kultúrájukban valóban zsidó volt, a Szóbeli Tan, a midrások, a Kabala stb., az lényegében elmerült és ismeretlenné vált a felvilágosult zsidó tömegek számára, az egyistenhit, a Tízparancsolat stb. pedig Európa kultúrájának a zsidókon messze túlnövő bázisává vált. Koestler szerint ahhoz, hogy a „gettóból” megszabaduljanak, más már nem kell, mint ennek a kiválasztottságtudatnak a levetkőzése és a teljes beolvadás vagy az alija, a kivándorlás Izraelbe. Izrael államának létét ugyanis nem a szentírási folytonosság igazolja, hanem azok a modern erőfeszítések és igények, amelyek létrehozták, közömbös, hogy az odaérkező zsidók milyen leszármazási viszonyban vannak a Bibliából ismert Izrael népével. Koestler maga is osztozik a felvilágosodás illúzióiban, persze, amikor azt gondolja, hogy bármiféle történeti igazság megpillantása szükségszerűen ennek az igazságnak a belátását és minden konfliktus automatikus megszűnését jelentené, attól, hogy a zsidókról kiderül, nem is szemtiták, még nem szűnik meg az ellenük irányuló antiszemitizmus. Koestler felveti, hogy a magyarokhoz, akik a Kazár Birodalom alattvalói voltak egy ideig, mielőtt a Kárpát-medencébe értek, sokkal erősebb antropológiai rokonság kapcsolja az itt élő zsidókat, mint a Biblia népéhez. Ez az elmélet éppen úgy, mint Koestler összes többi problémás, de érdekes, rengeteg megbeszélnivalót kínáló felvetése, remekül taníthatóvá teszi a roppant érdekesen megírt könyvet. Inkább részleteket célszerű használni belőle.

 

Ladislaus Löb: Megvásárolt életek. Kasztner Rezső mentőakciója. Egy túlélő története.

Löb László a Kasztner-féle mentőakció részeseként menekül meg 1944-ben, édesapjával, aki eléri valahogy, hogy mindketten felkerülhessenek a Bergen-Belsenen át Svájcba tartó vonatra.

Löb Erdélyen éli első éveit, kisgyermekként veszíti el hosszan haldokló édesanyját, akiről erős, emlékezetes portért rajzol a könyv  legelején. Megmenekülésük történetét írja le a könyv egyik szála, a másik Kasztner Rezső tárgyalásait próbálja rekonstruálni, mérlegelni lehetőségeit, felelősségét, a kérdést, mit gondoljunk róla, „hősnek” vagy árulónak tekintsük. Roppant alapos kutatómunka előzi meg a személyes élettörténet és a „nyomozás” egybeillesztését, könyvvé szerkesztését, Löb igyekszik elhárítani a vádat, hogy személyes háláját akarja csak kifejezni, azért védi megmentőjét. Jelzi, hogy a szövegben, noha felhasználja Kasztner feljegyezéseit is, erős forráskritikával kezeli őket. Megismerünk olyan lehetséges magyarázatokat, amelyek felmenthetik Kasztnert a legismertebb vádak alól: miért tanúskodott később tárgyalópartnerei mellett, amikor felelősségre kívántak őket vonni, miért úgy válogatta a vonat utasait, ahogy stb.

A könyvben futólag feltűnő egyik figura, Zsolt Béla alakja különösen érdekessé teszi a szöveget. Zsolt, aki ismert politikai publicistája volt a két háború közötti korszaknak, regényeivel is keltett némi feltűnést, még akkor is, amikor az Ulpius-ház pár éve újra megjelentette őket. Regényei közül épp kilenc koffer című visszaemlékezése emelkedik ki, ő is elbeszéli egy másik erdélyi gettóból Pestre kerülését és a Kasztner-vonat történetét, melynek ő is utasa volt. Itt elmeséli, milyen szenvedélyes, már-már az erotikus vonzalmat is maga mögé utasító politikai szenvedély éltette újságíróként, a felháborodás és az igazságért folytatott harc milyen szenvedélye, ezt egészíti ki, írja tovább tragikomikus paródiaként Löb könyve, elmesélve, hogyan osztogatott Zsolt kormánytisztségeket társainak Bergen-Belsenben arra az időre, amikor majd mindnyájan hazatérnek, belőle pedig miniszterelnök lesz majd, hogyan nevezte ki Löb élelmes, szívós édesapját leendő kormánya pénzügyminiszterének. A két portré (Zsolt Béla önjellemzése és Löb emlékei vele kapcsolatban) nemcsak azért illeszkednek különösen szépen egymásra, mert, mint a könyvből kiderül, Löb lefordította később, az Egyesült Királyság polgáraként, nyugdíjas germanisztikaprofesszorként Zsolt emlékiratait angolra, hanem azért is, mert néha ezekkel az emlékiratokkal veti össze, ezekből igazolja emlékeit.

 

Miljenko Jergovic: Ruta Tannenbaum

A két világháború közötti Zágrábban kezdődő történet tipikus családregénynek indul egy ősei vallásához ragaszkodó mitikus ősapával, aki a múltba nyúló titkos legendák, imitált hászid történetek világával még valamilyen kapcsolatban van, ahogy az Osztrák Magyar Monarchia-beli boldog békeidőkkel is, még annak a világnak a szülötte, Abraham Singer történetével és lányáéval, Ivkáéval, akit egy önmaga zsidó identitása és mindenfajta sajátosság elől menekülő egyszerre szánandó és ellenszenves slemil, Salamon Tannenbaum vesz el feleségül, aki saját jellegtelen élete elől is menekül egy karakteresebb szerepbe és életbe, városszéli matrózkocsmákba jár, hogy ott száműzött arisztokratának adja ki magát, mintegy visszatérhessen a mesék és legendák, másik életében gyűlölt és rettegett apósa világába. A nagy szemű, igéző zsidó asszony és a még saját jelentéktelenségénél is nagyobb észrevétlenségre vágyó kis férje hozza világra a Horvát Nemzeti Színház és a horvát nemzet legnagyobb gyerekszínészcsillagát, a szintén – Abraham nyomására – bibliai nevet viselő Ruta Tannenbaumot. A szülök, miután Rutát felfedezik, megszakítanak minden kapcsolatot szomszédaikkal, akikkel kölcsönösen egymásra voltak utalva, úgy tagadják le őket, ahogy zsidóságuktól, múltjuk egész világától szeretnének megszabadulni és ahogy majd tőlük szeretne megszabadulni, hasonló parvenü részvétlenséggel az a közeg, melyhez tartozni szerettek volna és Ruta tehetsége miatt tartozhattak is egy darabig, de jószándékúan esendő, kisszerű szomszédaik is, akiknek elkerülhetetlen romlása fel kíván mutatni valamit a gonoszság banalitásáról. Az elhanyagolt nagyapa halála után megalakul a horvát usztasa bábállam és Ruta karrierje véget ér, Salamont egy ragyás, komplexusos usztasa mintegy kompenzációképpen agyonveri és Ruta, aki minden elkapatottsága és hiúsága ellenére tisztábban látja a helyzetet és bátrabban néz vele szembe szüleinél, színészi fantáziáját, zsenialitását mozgósítva próbál kikerülni adott, mítosztalan világából, hogy realitásérzékét elveszítve egyszerre nyomorultul és magasztosan, saját tehetségéhez hűen, azt az adott körülmények között maradéktalanul beteljesítve halhasson meg gyereklányként, a család utóbbi generációinak egyetlen olyan tagjaként, aki nem futott el saját élete elől.  A szerző, mint az utószóból kiderül, eredetileg egy Lea Deutsch nevű, 16 évesen meggyilkolt horvát zsidó gyermekszínész életrajzát kívánta megírni, hozzá kívánt járulni emlékének fennmaradásához, szembemenni a személyét övező hallgatással, végül azonban úgy döntött, inkább regényt ír, amiben a hallgatás okaira keres válaszokat, Ruta alakjának csak pár külsőleges vonása feleltethető meg Lea Deutsch életének, mintegy mementóképpen, Ruta például ugyanabban az utcában lakik, ahol egykor Lea lakott. A regénybeli és az író mindennapjaiban élő Zágráb így fonódik egymásba, így járul hozzá Ruta alakja Lea zágrábi emlékezetéhez.

 

Günter Grass: A bádogdob

A regény az utóbbi fél évszázad német prózája egyik legfontosabb alkotójának főműve. A multietnikus, állandó határviták kereszttüzében álló Gdansk-Danzig városának történetébe ágyazva meséli el a huszadik század történetét, olyan elbeszélőt választva, aki egyszerre részese az eseményeknek és kívül is van rajtuk, egyszerre gyermeki és romlott, egyszerre képvisel valamilyen – művészi karakterű – ellenállást és cinkosságot, elmegyógyintézeti ápolt és ravasz bölcs. Oskar, kasub anya és – ez bizonytalan – lengyel vagy német apa gyermeke, aki rendszeresen harmadik személyben beszél önmagáról, már születésekor teljes szellemi vértezetben áll elénk, döntéseket hoz az első pillanatban, ugyanakkor háromévesen mintegy megrendezi magának saját balesetét, hogy alátámaszthassa, miért állt meg három évesen a növekedésben. Ezt erkölcsi és szellemi teljesítménynek is tekinti, részvétele megtagadását környezete kispolgárian álszent és némán boldogtalan mindennapjaiban azzal is tetézi, hogy bádogdobos lesz, lényegében kizárólag dobolásán keresztül kommunikál, ugyanakkor képes, mint később rájön, hangjával megrepeszteni az üveget. Ebből a perspektívából figyeli környezetét, egyszerre groteszk és gonosz módon láttatva azokat, akik körülötte vannak. Egy másik, cirkuszban dolgozó törpe, Bebra, akivel véletlenül fut össze, de mesterének választ, azt tanácsolja neki, mindig maradjon „a tribün alatt”, ne adja fel saját, kiküzdött perspektíváját. A tanácsot szó szerint véve a tribün alatt elbújva dobol szét egy-egy náci gyűlést, az indulókra keringőütemet kényszerítve, az ironikus „alattiság” erejét használva fel.

Kamasz már, noha termetre hároméves és mások szerint visszamaradott, amikor kitör a második világháború, éppen szülővárosában dördülnek el az első lövések. Feltételezett apja odavész a lengyel posta ostrománál, kivégzése előtt félelmét csak legfőbb nyárspolgári mulatsága, a skatkártya biztosítja, aminek lapjaiból kártyavárakat kezd építeni, egyetlen, végső otthona lesz ez a tébolyig fajuló rettegésből eredő mánia, jelezve, hogy csak ilyenfajta ház és biztonság adatik számára – és számunkra is, ahogy Oskar is „őrültsége és kicsisége” törékeny kártyavárába menekül, ezt szolgálják a dobok, melyket gyorsan szétver és állandó utánpótlásra szorul belőlük Sigismund Markus, a zsidó játékkereskedő készletéből – a zsidóság a kívülállás egyik, adott körülmények között lehetetlen kísérleteként mutatkozik meg itt, a regény vége felé olvasható pedig, amikor egy különben jóindulatú, segítőkész, mindenkijét elvesztett zsidó túlélő költözik be lakásukba, mielőtt őt elhagyják a lengyellé vált Danzigot-Gdanskot, a Sigismund Markus-szál ellenpontja lesz. Amikor egy pogrom után holtan találja boltjában, ez jelzi számára, hogy a kártyavárépítés lehetőségei egyre szűkösebbek. A háború éveit immár ezért sem „a tribün alatt” csinálja végig, csatlakozik saját tanácsát nem megfogadó mestere „frontszínházához”, kívülállása cinizmussá válik, tekintete azonban lehetővé teszi számunkra, hogy sajátos módon vegyük szemügyre a megszállt Párizst és a normandiai partvidéket órákkal a partraszállás megindulása előtt, Oskar művészetének párjaként egy a náci szóhasználatban „elfajzott” festő-katona, a távoli utókornak szánt műveit e barbár korszakból, majd azt, ahogy e humanista ábránd dédelgetője parancsra agyonlövi a műveleti területre tévedt apácákat. A könyv utolsó negyede a háború utáni éveket mutatja be hasonló fénytörésben. Ez a regény a német „szembenézés” nem utolsósorban bölcsész és művészértelmiségiek ösztönzésére zajló folyamatának egyik kulcsművévé vált anélkül, hogy művészi összetettsége ezt megsínylette volna. Érdemes részleteket választani belőle felhasználására nagy terjedeleme miatt, például a Sigismund Markus játékboltjával kapcsolatos.

Anna Maria Haberman: Tamás könyve 

Tamás egy olyan kisfiú, akinek életére, arra, hogy egyáltalán a földön volt, egy véletlen folytán derült csak fény. Nővére, aki sosem hallott róla, halott apja hagyatékából kerültek elő olyan levelek, amelyeket még elolvasni sem tudott, hiszen nem értett magyarul, édesapja – egy magyar zsidó – anyanyelvén. A szövegek, amelyeket megtalált egy apa és fia közti levelezés dokumentumai, Tamás mesél bennük életéről, terveiről Olaszországba költözött, anyjától elvált, orvos édesapjának Bajáról, nagyszüleitől. Tamást később deportálják és meggyilkolják Auschwitzban, édesapja pedig soha nem beszél róla második házasságából született lányának, Anna Mariának, de őrzi leveleit egy lánya számára hozzáférhetetlen nyelven. Amikor Anna Maria megtalálja és lefordíttatja a leveleket, szólításnak érzi őket, olyan szólításnak, amire csak úgy válaszolhat bármit is, ha újrateremti, legalább egy könyvben a kisfiú alakját. Az ő megszólalásai, arra irányuló kísérletei, hogy idősödő asszonyként testvérévé tegye az ismeretlen, évtizedek óta halott kisgyermeket, e kísérlet reménytelensége és elkerülhetetlensége teszi könyvvé, megrázó könyvvé a fényképdokumentumokból és levéldokumentumokból álló kötetet, a Kieselbach-galéria könyvsorozatának második darabját, ami egy-egy súlyos krízist jelölő magyar történelmi dátumhoz kapcsolódva ad ki dokumentatív, albumszerű, személyes történeteket elbeszélő könyveket. A Tamás könyve különösen jól használható oktatási célokra.

Holokauszt-irodalmi műalkotások

Nem egyértelmű, mi tartozik a holokauszt-irodalomhoz, hiszen van okunk egyetérteni Adornoval abban, hogy az, ami az ember kiszolgáltatottságáról és valódi, a humanizmus illúzióitól oly eltérő természetéről megmutatkozott a haláltáborokban, nem teszi lehetővé, hogy a II. világháború utáni művészet, bármiről is beszél, elkerülje ezt a kérdést. Auschwitz után, ahogy az Adornohoz köthető szállóige tartja, nem lehet verset írni, legalábbis úgy, mint annakelőtte, semmiképp. Beckett műve például Adorno számára éppen ennek a másképp írásnak a lehetőségét mutatta meg, utal is bizonyos pontokon a holokausztra műveiben, kérdés, besorolható-e műve a holokauszt irodalmába. Ez a válogatás azonban olyan művekre koncentrált, amelyek a holokausztot közvetlenül témának választva szólnak erről a törésről, közülük egyeseknek éppen erről a törésről szólni a legfontosabb törekvése. (Kertész Imre, Tadeusz Borowski, Primo Levi, Jean Améry, Paul Celan).

Ezek a szövegek abban tudnak segíteni az eseménytörténet ismertetésén túl, hogy arcokat rajzolnak ki, történeteket beszélnek el, választási helyzeteket mutatnak be, nem csak megismerhetővé, de elképzelhetővé is teszik a szisztematikus népirtást. Hasznos volna, ha a történelem és irodalomtanítás együtt tudna működni annak nyomatékosításában, hogy az, amiről itt szó van, nem pusztán egy múltbéli gigantikus méretű tömeggyilkosság, hanem erkölcsi konszenzusaink fundamentuma, nemzeti emlékezetünk része kell hogy legyen.

A kiválasztott szövegek mind felépítésükben, mind céljaikban erőteljesen különböznek egymástól, némelyikük emlékirat, mások egy következő generáció problémáiról, traumáiról beszélnek, a feldolgozás lehetőségeit kutatják, akár az irodalom segítségével. (Kornis Mihály Apa győz című novellája, bizonyos mértékig Schein Gábor könyve vagy Art Spiegelmanntól a Maus egyaránt két nemzedék, a túlélők és gyerekeik kapcsolatával foglalkoznak). Vannak, akik elsősorban a zsidó tragédiát látják benne és a zsidóság meggyilkolását a Törvény, a Tízparancsolat tanúinak meggyilkolásaként értelmezi, a Tízparancsolat eltörlésének kísérletét látja benne. ( Székely Magda, Mezei András). Van, aki a kereszténység lerombolására irányuló kísérletként és e vallás új korszakának kezdeteként látja a holokausztot. Nem egy család, de egy ország emlékezetének alakulásán, egyáltalán az emlékezés valódi és valóban szükséges lehetőségein gondolkodik Sándor Iván Követés című regénye vagy Dunasirató és Márton László könyve, míg Márai Sándor kortársként a nemzeti felelősség kérdését elemzi. Az élettörténeti beszámolók szerzői is nagyon különböző következtetéseket vonnak le abból, ami velük történt, Konrád György vagy Székely Magda válaszától egészen Moldova György pszichológiailag mindenképp érdekes válaszáig. A válogatás többségében – a verseken és novellákon valamint a drámákon kívül – többnyire rövid terjedelmű regényeket tartalmaz, tekintettel igyekszik lenni a tanulók olvasáskapacitására.

 

Magyar irodalom

Bárdos Pál: Stan és Pan

Ember Mária: Hajtűkanyar (regény)

Gergely Ágnes: Ajtófélfámon jel vagy, Apu, Bolond munkaszolgálatos, Temető Pannóniában, Ír fohász 1916-ból (versek)

Kertész Imre: Sorstalanság (regény)

Kertész Imre: Kaddis a meg nem született gyermekért (regény)

Konrád György: Elutazás és hazatérés ( regény)

Kornis Mihály: Dunasirató (novella)

Kornis Mihály: Apa győz (novella)

Márai Sándor: Napló 1943-44 (a célnak megfelelően kiválogatott részletek).

Márton László: Árnyas főutca (regény)

Mezei András: Hagyd a népedet, Az utcán, Nusi levele, Beszédtöredék, Deportálás, Választás, Tényvers, Parancsra, Einsatzgruppe, Túlélő, Szelektáláson II, Halottak utcája, Szerelem, A holocaust után, Schwartz Blanka (versek)

Moldova György: A Szent Imre-induló (regény)

Nádas Péter: Egy családregény vége (regény)

Örkény István: In memoriam Dr K.H.G, Ahasvérus, Az otthon (novellák)

Pilinszky János: Harmadnapon, Ravensbrücki passió (versek)

Sándor Iván: Követés (regény)

Schein Gábor: Mordeháj könyve (regény)

Somlyó György: Rámpa (regény)

Spiró György: Szappanopera (dráma)

Spiró György: Elsötétítés (dráma)

Székely Magda: Mártír, Hogy tűz ne hulljon, Az ítélet, Jeremiás, Egy régi budai sírkőre, Jákob, Hászid dallamok, A megpihenés (versek)

Szép Ernő: Emberszag (regény)

Zsolt Béla: Kilenc koffer (regény)

(Radnóti Miklós költészete része a gimnáziumi törzsanyagnak, alaposan tanulják, éppen ezért nem kell felírnunk, de lehet és kell is utalnunk a szövegeire).

Világirodalom

Jean Améry: Túl bűnön és bűnhődésen (esszék, innen egy-két esszé, főleg végzősöknek).

Aharon Appelfeld: Egy élet története (regény)

Jorge Luis Borges: Deutsches Requiem (novella)

Tadeusz Borowski: Kővilág (A hölgyeim és uraim, parancsoljanak a gázba fáradni című novella és a Nálunk, Auschwitzban című novelák).

Paul Celan: Halálfúga (vers)

Primo Levi: Ember ez? (regény)

Nelly Sachs: Régen elhulltak, Ó ti állatok, Jób, Olykor, A megmenekültek kórusa, Kövek kórusa, Árvák kórusa, Számok. (versek).

Jorge Semprun: A nagy utazás (regény)

Art Spiegelmann: Maus (képregény)

Elie Wiesel: Az éjszaka (regény)

Magyar irodalom

Bárdos Pál: Stan és Pan

Két izraeli titkosszolgálati ügynök, maguk is a holocaust túlélői, el akarják kapni Mengelét. Virrasztanak feltételezett tartózkodási helye közelében és beszélgetnek, a regény voltaképpen nem más, mint az ő dialógusuk rögzítése. A két ügynök fedőneve Stan és Pan. Ez egyszerre utal szétválaszthatatlanságukra és a köztük lévő nagy, alkatbeli és családtörténeti különbségekre. Egyikük filozofikus hajlamú entellektüel, másikuk egyszerű, öncélúan intellektuális kérdések iránt nemigen érdeklődő ember. Ez biztosítja „filozófiai”, de mindkettejük számára nagyon is húsbavágó vitájuk dinamikáját arról, mi is a nácizmus, hogyan következik Európa magaskultúrájából és abból, ami belőle a mindennapok kultúrájának része lett, kicsodák Auschwitz áldozatai és mi a dolguk, van-e küldetésük és betölthető-e, értelmes-e megkísérelni a bosszúállást és az igazságszolgáltatást, lehet-e még valami, amiben Auschwitz után érdemes hinni. A dolgokat magától értetődőnek tekintő ügynök számára is megmutatkozik álláspontja tarthatatlansága, ahogyan az entellektüel számára is feltárulnak civilizációkritikus filozófiájában egyfajta értékrend és a hozzá kapcsolódó dölyf megtagadni nem bírt maradványai. Egyszerre kínozza és nyugtatja meg őket eltéphetetlen összetartozásuk tudata, az, hogy mindketten ugyanannak a tapasztalatnak a részesei, tanúi, ez teszi lehetővé közöttük a végső megértést és az összetartozást is, lényegében mindenben egyetértenek, mindkettejük életének ez a tudás a középpontja. A végső összetartozást éppen álneveik, mozgalmi fedőnevük mutatja fel számukra, annak felismerése, hogy életük, ha tetszik, sorstalanságuk közös lényege épp az, hogy nincsen igazi nevük, illetve ha van, az nem jóformán elfelejtett, egykori polgári nevük, hanem a karjukba tetovált auschwitzi sorszám. Ezzel a felismeréssel zárul a regény, ezt előlegezi meg a címadás groteszk, kétségbeesetten ironikus utalása, az, hogy a komikuspárosról kapták aktuális nevüket a jelenlegi ügynökök, az egykori auschwitzi foglyok. A címadás az egymást maró túlélők esendő, komikus szánandóságát, egymásra utaltságát nyomatékosítja.

Ember Mária: Hajtűkanyar

Önéletrajzi ihletésű szöveg, amelyik kisgyerek szemszögéből láttatja a deportálás eseményeit. Édesanyjával és pár környékbelivel együtt az ausztriai Strashofba kerül munkatáborba, azon kevés vidéki zsidó közé, akiknek sikerül elkerülniük Auschwitzot. Az azonban, hogy az elbeszélő kisfiú, jelzi, hogyan mozdul el egy közvetlen önéletrajziságtól a szöveg a regényesség felé. Ezen a határon, dokumentumszerűség és szépirodalmi fikció határán egyensúlyoz a szöveg, az elbeszélést pár oldalanként korabeli törvényszövegek, rendeletek, a zsidók hátrahagyott vagyontárgyait igénylő folyamodványok, a gettósítás, deportálás adminisztratív körülményeit bemutató folyamodványok, a háborút követő jogi felelősségrevonás jegyzőkönyvei szakítják meg, hol a szereplők személyes sorsához közvetlenül kapcsolódva, hol attól függetlenül. A könyv célja nyilvánvalóan részben bemutatás volt, a korabeli hallgatás megtörése, a dokumentálás, sokkolás, amit kiegészít, illusztrál a kisfiú által elbeszélt történet. A kiskamasz elbeszélő ennek a nehéz életkori szakasznak a küzdelmeit, a leválást, az ébredő erotikus késztetéseket a gettó és a tábor körülményei közt éli át, harcolja meg. A körülötte lévő felnőttek így könnyebben és véglegesebben lepleződnek le, egész világszemléletükkel, indokolatlan, naiv biztonságtudatukkal, azzal, hogy mindent megtesznek, hogy elkerüljék a szembenézést valódi helyzetükkel, mindig kiáltóan inadekvát módon viselkednek. A felnőttek közt kétfajta emlékezetes karaktert találhatni, azokat, akik bölcsen és nemritkán fanyar humorral észlelik és tudomásul veszik ezt a kilátástalanságot és azokat, akiket hárításaik nevetséges kísérletei tesznek emlékezetesség. (A fanyar felismerések talán legemlékezetesebbike, amikor az egyik szereplő megjegyzi, hogy a zsidóviccek klasszikus formájukban nem érvényesek többé. Nem lehet már úgy kezdeni a viccet, hogy két zsidó utazik a vonaton, legfeljebb úgy, hogy 80 zsidó utazik a vagonban). A kisfiú éles tekintetén keresztül látjuk őket, akiben a nyomorúság érzése, a felejtés félelme mellett lassan felébred egy ilyenfajta tisztánlátó, illúziótlan tudatosság is.

Tanórákon érdemes részleteket kiválasztani a könyvből közös olvasásra.

Gergely Ágnes: Temető Pannóniában

Ír fohász 1916-ból

Gergely Ágnes költészetében a különböző népek és kultúrák a történelem számkivetettjeiként válnak felcserélhetővé, és ez a játék, a megidézés, alighanem e kultúrák „kicsi terének” (a „kicsi tér” Gergely Ágnes nagy kedvence, az ír Yeats egyik versének kifejezése) valamelyes tágítását is lehetővé teszi. Az írek és a magyarok felcserélése, ez a két maszk közösen eltakarhat és megmutathat egy harmadik identitástényezőt, a zsidóságot. Maszkokat visel, eltéveszthetetlenül, az Ír fohász 1916-ból című vers is: Ez a kudarcba fulladt húsvéti felkelés éve. „Ó, kelta kőkirály, tekints le végre/ villám sújtotta szirtjeid közül/ e száműzött, e végzet verte népre,/ mely a világot kapta börtönül.// Ha jókedvét, ha kincsét nem tetézed,/ törd meg jobboddal ellenség szivét,/ s ha mégis, mégis bünteted e népet,/ legyen bűntelen, hiszen a Tiéd”. Világos a bibliai utalásokból, valamint a nép és Istene kapcsolatából, a száműzetés említéséből, hogy az írek a zsidók maszkjai, és a Himnuszt idéző sorokból az is nyilvánvaló, hogy a magyarokéi is, az írek mutatják meg a sorsközösséget magyarok és zsidók között, amit megénekeltek a régi protestáns prédikátorok. A maszk itt nem eltakar, hanem felfed és összekapcsol. A Temető Pannóniában című versben elfed. „A katolikus temető/ katolikust fogad,/ de nem tudni, kit hantol el/ a Kozma utca 6″. A vers ironikusan utal a Gergely Ágnes verseinek rejtélyességére, a cím nem érthető közvetlenül, mitől „pannon” ez a temető, mire utal a Kozma utca 6 alatti cím? „Ó, Istenem, úgy kedvelem/ a szimbólumokat – / de mit jelképez voltaképp/ a Kozma utca 6?”. A válasz: „Csak a szemérem nem kopik/ a pannon ég alatt”. A Kozma utca 6 címe tehát maszkká válik, szemérmes elhallgatássá, az e cím alatt található zsidó temető maszkjává, a rejtőzködés emblémájává. A vers játékosból felszólítóvá váló vége a halálban sem elvehető személyes méltóságra hivatkozva, a halhatatlan lélek nevében követeli az identitás, az önazonosság maszkjainak felfedését, levételét: „Ne hidd, hogy jobb a semminél/ egy puszta számadat./ Itt éltél. Több vagy holtan is/ mint Kozma utca 6″. Egy ismerős és megvilágító maszkot mégis megtalálunk továbbra is a szövegben. A zsidók szemérmességét „a pannon ég alatt”-i szemérmességnek nevezi, a zsidó temetőről pedig, melynek megnevezését követeli, azt mondja: Temető Pannóniában. Pannónia provincia volt, ezt a provincia-létet, elnyomottságot, az alattvalói reflexeket, az óvatoskodást ismét közösnek ismeri fel, azért pannon a temető, mert „szemérmes” a vers, nem írja le a zsidó szót, de azzal, hogy pannon temetőnek írja le a zsidó temetőt, azt is állítja, hogy akik benne nyugszanak, nos, azok halhatatlan lelkének azzal is tartozunk, hogy elmondjuk, zsidóként magyarok voltak. A magyaros verselésű sorok ugyanerről tanúskodnak. A vers furcsa feszültsége, hogy először eltörli a halálban az önazonosságot, és így a maszkokat is. „Az élet csupa jelbeszéd/ – a halál álmosabb:/ egyformán ásít bárkire/ egy Kozma utca 6″. Később, mint láttuk, a halál ellenében is sértetlen önazonosság, a halhatatlan lélek nevében beszél. A halál eltörli a maszkokat, de nem törölheti el egyediségünket, önazonosságunkat, érvényben hagyja a rájuk hivatkozó felszólító, etikai célzatú megszólalást.

Az Ajtófélfámon jel vagy és az Apu

Az Apu a kisgyermekként meggyilkolt apára emlékezik, különböző életkorokban felvillanó emlékeken keresztül mutatja be a lírai alany életét, azt, hogy a munkaszolgálatban meggyilkolt apa hiánya hogyan határozta meg a teljes élettörténetet, hogyan tette csonkává, hogyan tette lehetetlenné az elszakadást, hogyan maradt meg az emlékezésben, egyszerre feloldozó, óvó és vigasztalásként és feldolgozhatatlan traumaként az édesapa az időben egyre növő árnyalakja. Megtudjuk, hogyan közelíti az öregség újra édesapjához, immár megbékülőn, az egykori gyermeket, aki a halottnak immár édesanyja lehetne. A traumatikus és a megbékélő emlékezés együtteséről beszél a vers.

Bolond munkaszolgálatos

Radnóti Erőltetett menet című versét idéző szöveg, a munkaszolgálatos „bolond”-ságának természete hasonló értelmű, mint a Radnóti-vers felütése: „Bolond, ki földre rogyván fölkél és újra lépked”. Miért választja azt a Radnóti-vers beszélője, hogy továbbmegy, mikor semmi „racionális” oka sincs rá? Miért választja a halált, legalábbis a halállal szembeni közömbösséget a bolond munkaszolgálatos egy fénykép elvesztése miatt, ha modellje-modelljei akár még életben is lehetnek, ha talán „van visszatérni otthon”. A bolondság a világból és a hétköznapok értelmes rendjéből, a természetes kötődések közegéből (szülők, barátok, feleség, gyerekek) kitaszított ember végső, irracionális ragaszkodása ezekhez a távoli, letűnt dolgokhoz, minden praktikus haszontalanságuk ellenére is. A fénykép megsemmisülése ezt a már csak szimbolikusan létező kapcsot, az élet folytonosságának, értelmességének illuzórikus reményét veszi el, innen már valóban nem számít, nem minőségi változás a halál. Radnóti versével párban sok mindent elmond az élniakarás és az élettel szembeni teljes közömbösség közötti vékony határról, a „bolondság” értelmezése pedig rávilágíthat minden ésszerű viselkedésmód végleges csődjére, további értelmezhetetlenségére.

Kertész Imre: Sorstalanság

A könyv úgy mutatja be egy kiskamasz egyéves deportálását, hogy az elbeszélés soha nem vált az eseményekhez képest utóidejű perspektívába, nem hagyja valamiféle tanulsággal lezárni a Soát. A deportálás előtt már azt látjuk, hogy a főszereplő-elbeszélő Köves Gyurinak nem adja meg senki a lehetőséget, hogy saját maga adjon értelmet az életének. Minden szereplő előírja neki, hogy milyen közösség tagjának kell éreznie magát, hová tartozik. Az egyik nagybácsi szerint Köves a zsidó sors részese, noha egy szót sem ért az imából, nem tudja magát azonosítani vele, egy másik nagybácsi szerint róla mint a budapesti zsidóság egy tagjáról tárgyalnak a németek az angolszászokkal, vele foglalkozik a világ közvéleménye, noha mindebből ő semmit nem érzékel, és deportálását mindez nem fogja megakadályozni. A barátai közül az egyik úgy gondolja, hogy az, hogy a zsidókat utálják, nem véletlen, valami bennük is megbújó jellemvonás az oka, Köves azonban semmi ilyesmit nem lel fel magában, leendő „zsidó” sorsát nem tudja másnak tartani, mint véletlennek. Apja szerint mostohaanyja teremtett számára meleg családi otthont, anyja szerint mellette a helye, ő maga is úgy gondolja, neki semmi köze nincsen a saját sorsához. Bizonyos értelemben Auschwitz-ember. Deportálása alatt tanult kulturális paneljei rendre csődöt mondanak, szavajárása, a „természetesen” először még egy alapjában berendezett világban való hitét mutatják, ahol olyasmi, mint Auschwitz, nem is elgondolható, később már egyre inkább a koncentrációs tábori világtapasztalatot tekinti természetesnek, a nem koncentrációs tábori világot hazugnak. A „természetesség” érzése soha nem teszi lehetővé, hogy kívülről mondjon erkölcsi ítéletet a koncentrációs táborok világa felett, mert immár nem tudja azt gondolni, hogy van lényegileg nem koncentrációs tábori természetű világ, hogy van olyan erkölcsi rend, amit Auschwitz tagad, hogy van hová fellebbezni. Mindenfajta hit egy ilyen világ létezésében, ahová majd vissza lehet térni, ami sértetlenül megvan valahol, mintha a Soá csak egy kis üzemzavar volna a történelem menetében, ami után majd helyreáll a rend, illúzióként lepleződik le Köves szemében. Ilyen barátja, Citrom Bandi reménye, aki vissza akar térni a Nefelejcs utcába folytatni az életét, ezért akarja mindenképp: túlélni a deportálást. Budapestre érkezve látja, hogy mindenki, tettesek, közömbösök, segítők és áldozatok egyaránt ara törekszenek, hogy elfelejtsék mindazt, ami immár Kövesnek, ha nem is választott, de legsajátabb sorsává lett – a deportálást. A korai holocausttagadó éppen úgy, mint a jóindulatú újságíró, aki úgy véli, mindez már elmúlt és ezentúl minden rendbe jön, egy jobb kor kezdődik, végül pedig a szomszéd bácsik is. Köves úgy dönt, hogy nem felejt, sem pátoszba, sem tanulságba, sem megrendült és üres emlékezésbe nem fordítja tapasztalatait. Pusztán azonban az, hogy továbbél, elfogadja a világot voltaképpeni „természetét” felismerve, maga is felejtés. Köves neve az emlékezet állandóságára utal, a zsidó temetőkben a kő ezt jelképezi, a halottak emlékének állandó őrzését. Azonban épp így hívják, ha lefordítjuk, az egyik szomszéd öregurat, Steiner bácsit is. Köves eljövendő sorsát vetítené előre? A felejtés ellen születik elhatározása, hogy beszélni fog a koncentrációs táborok boldogságáról, úgy, hogy ne illeszkedjen a jól ismert, panaszos, a humánumhoz fellebbező elbeszélések közé, hogy ne a felejtést szolgálja. A koncentrációs táborok boldogságáról ír regényt. Azzal, hogy elutasítja az újságíró banális metaforáját Auschwitzra (Auschwitz pokla) és Steiner bácsiék visszatekintő nézőpontú elbeszélését, kiválasztja a könyv, a Sorstalanság írói módszereit is, a könyv ennyiben egy íróvá válás története is. A felejtés, persze, nem kerülhető el, ha az ember folytatja folytathatatlan életét, beleíródik hát a szövegbe: „S hacsak magam is el nem felejtem” – zárul a regény.

Kertész Imre: Kaddis a meg nem született gyermekért

B., a regény elbeszélő-főszereplője valami sajátos, okos, de kissé kényszeres, önigazoló monomániával magyarázza, miért döntött úgy, hogy nem nemz gyermeket. Az Auschwitz utáni világban nem folytatható az élet, a Teremtés megtagadása után, azután, hogy embereket minden bűnüktől és erényüktől teljesen függetlenül, pusztán azért gyilkoltak meg, mert meg találtak születni, amikor a puszta létezés halálos bűnné vált. Ezek után nem magától értetődő, hogy a Teremtés folytatható, hogy ki lehet rá mondani az igent, hozzá lehet járulni. B. szerint (akinek az elnevezése Kafka K-jára utal) az önpusztítás lehet az egyetlen Auschwitzból logikusan következő életstratégia, a Teremtés tagadása. Ugyanakkor az önpusztítás B.-nél munka, a radikális végiggondolás és megformálás kísérlete, ennyiben B. éppenséggel része annak a munka ethoszára, becsületére épülő polgári kultúrának, amit tagad, amiben a művészi munkáért történő önfeláldozás, élet és művészet, polgár és művész problémája nagyon is jól ismert dilemma. B. elszántnak tűnő szólamát az egész könyvön átívelő monológját meg-megszakítja a feleség csodaszerű feltűnése, ragaszkodása, amivel „vissza akarja hozni az életbe” Auschwitz elszánt tanúját, ilyenkor, a hozzá fűződő viszony eltagadhatatlan gyengédségében, a meg nem született gyermek szemérmesen gyengéd, gyászló megszólításában érezzük, amit a Sorstalanság végén is érzünk, hogy ez a kíméletlenül következetes életstratégia fenntarthatatlan, mi több, tán maga is öncsalás. A világ auschwitzi természete, amit az előző regényből is ismerünk, ami nem teszi lehetővé a gyermeknemzést, az élet elfogadását, a visszájáról mutatkozik meg a Tanító úr regénybeli történetében, aki maga is deportáltként, ahelyett, hogy a világ auschwitzi logikáját természetesnek elfogadva ellopná és megenné társa hozzá kerülő fejadagját, azt a megmagyarázhatatlan és mindenfajta józan értelem belátásaival ellentétes döntést hozza, hogy megpróbálja megkeresni azt, akinek a fejadag jár. Ennek a látszólagos hétköznapokban „természetes” gesztusnak a csodaszerűsége rámutat arra, hogy nem Auschwitz igényel magyarázatot, nem Auschwitz levezethetetlen a történelemből, nem Auschwitz irracionális, hanem az, hogy van bármi más rajta kívül, a Tanító úr választása, B. felesége iránt érzett, valóban levezethetetlen gyengésége és egy megindító, képzeletbeli kisgyerek, orrocskája környékén elszórt szeplők halvány pöttyeivel.

Konrád György: Elutazás és hazatérés

Konrád regényének címe azt sejteti, hogy az elutazás és a hazatérés nem csak szó szerinti értelemben történik majd meg ezeken a lapokon. Szó szerinti értelemben egy berettyóújfalusi testvérpár, Konrád Gyurika és nõvére1944-es életmentõ pesti utazását jelenti, majd a hazatérést Berettyóújfalura. Az út metaforája egyike a legbevettebbeknek kultúránkban, tudjuk, hogy az út, amelyet a regényhõsök megtesznek, mindig belső út is. Itt, a nevelődési regény hagyománya szerint, a felnövekedésé. Ez esetben azonban a nevelődés szembesülés a halállal, ráadásul nem a sorsszerű, hanem a véletlenszerű, de bármikor esedékes halállal. A „hazatérés” toposza legalább ennyire bevett, azonban, mivel az utazás korántsem tipikus, a hazatérés már nem tűnik problémamentesnek. Az elsõ hazatérés alkalmával kiderül, hogy az út nagyobb volt, mint sejteni lehetett, nem csak Berettyóújfaluból Pestre, még csak nem is egyszerûen a gyerekkorból a felnõttkorba vezetett, hanem egy összeomló világot hagyott hátra, ahová nincsen visszatérés. Ha nincs meg az otthon, ha nincs hely, ahonnan elindultam és ahova visszatérhetek, ha történetemnek nincs kezdete, a gyerekkor és a felnőttkor folytonossága kérdésessé válik. Idegenként köszönti a lakásban megmaradt egyetlen tárgy, a háromajtós rokokó szekrény tükrében önmagát a főszereplő-elbeszélő, harmadik személyként. A hidat, ami a gyerekkorból a felnőttkorba vezetett, felégette a tűz, amelyben elhamvadt Berettyóújfalu zsidó lakossága.

A múltat nem sikerül birtokba venni, ezért kell újra és újra megkísérelni az átkelést a tükrön, ezért tér vissza folyton-folyvást késõbb a regény elbeszélõje. Mert a múlt végérvényesen elégett ugyan, de éppen ezért lezárhatatlanná vált. Kizökkent az idő, és amíg a kizökkent idõt helyre nem tolják, addig a kísértetek nem nyughatnak.

Az, hogy soha nem szakadhat el gyerekkorától, a kis Konrád számára akkor válik nyilvánvalóvá, amikor hazatértükkor rájön, hogy rajtuk kívül egyetlen berettyóújfalusi zsidó gyerek sem maradt életben. Egyszer az egyik férfi, akinek meggyilkolták a gyerekeit, azt kérdezi az elbeszélõtõl. „Tudod, hogy a többiek helyett élsz?” (124) Az elbeszélõ ekkor hírmondóvá, tanúvá válik. Az õ hazatérésének egyetlen lehetõsége ez a regény. Az, hogy elmondja a halottak történetét.

A teljes újfalusi zsidó hitközség mítosszá lesz, átmentõdik ebbe a könyvbe, most már fizikai meglététõl függetlenül semmilyen veszély nem fenyegeti. A történet véget ért, az író hazaért és a szellemek megnyugodhatnak. Az író-elbeszélõ elutazásával ért véget elõször a gyerekkor, hogy aztán folyvást kísértsen, és most a hazatéréssel érhetett véget végképp. „A gyerekkor helyén ott maradt a hiány, egy kibeszéletlen és talán kibeszélhetelen történet”.(149)
Az apa, az elsõszülött fiú megszületésére hosszan kell várni, majd születése után a József nevet kapja, és őt is elkényeztetik, mint szentírási elõképét. A falu gyerekei közül csak azok menekülnek meg, akik elhagyják a falut, nem maradnak a szülõi házban, épp úgy, ahogy Mózes és Jézus menekült meg. Egy nappal azután, hogy elmennek, megkezdõdik a deportálás. A visszatérés a faluba pedig éppen hat napig tart. Még akkor is jelentéses ez a szám, ha késõbb kiderül, megnyugvásról, hazatérésrõl szó sincs. Az elbeszélõ elmondja, hogy mennyire szerette gyermekkora Széderestéit, mennyit kérdezett ilyenkor nagyapjától.
Mi már tudjuk, mire volt jó az, hogy Konrád Gyurka olyan sokat érdeklõdött a kivonulás és hazatérés története iránt. Az õ feladata lesz beteljesíteni az emlékezet, az elbeszélés parancsát. A zsidó nép egyiptomi tartózkodása egy elutazás (József testvéreinek elutazása) és egy hazatérés (kivonulás) története volt. Berettyóújfalura, a diaszpórabeli hazába a legtöbben nem tértek vissza. Csak most, árnyként, Konrád segítségével.

Kornis Mihály: Apa győz

Kornis novellája rendkívül szuggesztív, egyszerre gúnyos és részvétteli stílusparódia, arra az abszurd ötletre épül, hogy egy halott, de verbalitását és cselekvőképességét el nem vesztő figura, az író édesapjának monológját rögzíti. Az apa cselekvőképessége nemhogy nem vész el, de mindazokat a nyűgöket, amiket szorongásai, a konvencióknak való megfelelésvágya, az ezek által rákényszerített, rafinált, de alapjában esélytelen viselkedésrepertoár rákényszerített, levetheti, megszabadul tőlük. Apa győz, és ez az egy módja van annak, hogy valaha is győzhessen. A figura nyilvánvalóan rokona annak a jellegzetes slemil típusnak, melynek családjába Csehov hősei, Chaplin figurái vagy Hasek Svejkje, Miller Wiily Loman-je, Örkénynek az atomcsapás után hozott szalonnával egérirtást vállaló Dr. Varsányinéje is tartozik. Apa győz „az abszurd erejénél fogva”, győzelmeinek végtelen és megrendítő kicsinyessége (nem törődve különböző nyavalyáival, hiszen immár meghalt, jól bevacsorázik, megnézi a Kék fényt és megjegyzéseket tesz a műsorvezetőre, elmondja a véleményét, randevúra hívja a telefonoskisasszonyt, stb.) mutatják meg apa „lehetőségeit”.

A rendkívüli stiláris erővel megírt szöveg egy sajátosan zsidó tapasztalatot beszél el a félig asszimilált, hagyományaitól elszakadt, de be nem fogadásával erősen számoló zsidó kispolgár perspektívájából. A novella nyelvének alapanyaga is ennek a rétegnek a szociolektusa. A szorongások és félelmek egy nem kis része a zsidósággal és a munkaszolgálattal van összefüggésben, a „ne hagyd magad”, „télahra küldeni, aki bánt”, kompenzáló célzatú tanácsától kezdve addig az otthonosságérzésig, amit az apát éppen megverni készülő áruházi tömegben mozgó munkaszolgálatos bajtárs megpillantása, felismerése jelent. Ide tartozhat még az egyetlen gyerekhez fűződő folyvást aggódó, fojtó szeretet és a halott édesanyához kapcsoló különlegesen erős kötődés is, a szöveg zárlata a vele való találkozás végleges, immár megbonthatatlan harmóniájába fut ki. A monológ harsány, karikírozó nyelvi humora és a gúnyon átérző szeretet és részvét együtt különlegesen jól taníthatóvá, hatásossá teszi a rövid szöveget.

Kornis Mihály: Duna-sirató

Kornis szövegeinek megszokott eljárása a gyermek és a felnőtt nézőpontjának és – főleg – nyelvhasználatának keverése. Az alig tízoldalas szövegben keverednek az elbeszélő részek esszébetétekkel. Egy tízéveskori Duna-parti délutánt beszél el az írás, egy karneváli látomást, amikor a folyóparton üldögélő, szorongó és izgatott kisfiú meglátja a feltámadó hullákat, azokat, akik belelőttek és azokat, akiket csak e karneváli látomásban lőttek bele, a magyar történelmi és irodalmi emlékezet közös, emblematikus figuráit, elsősorban Petőfi Sándort, jelezve azt a tézisként banális, itt láttatva viszont húsbavágó tapasztalattá váló felismerést, hogy az, ami a Duna-parton történt a nyilas uralom napjaiban, az a magyar történelmi emlékezet része. Ez a karneváli, mindent megfordító látomás lehetővé teszi, hogy elhangozzon a rádióból a bocsánatkérés, amiről nem tudjuk, ki, nem tudjuk, kinek mondta, mintegy a nemzet önmagától kér bocsánatot és azért, hogy megerősödjön, felemelhesse a fejét. A feltámadás így mutatkozik meg, jóvátételként, újra csak az abszurd erejénél fogva: „S így lassacskán feltámad egész Budapest, és együttélni tanul halott önmagával. És nem lesz rajta úrrá soha többé senki”. Mindez 59-ben játszódik, világos, hogy „a múltat be kell vallani” parancsát ebben a felejthetetlen jelenetben aktualizáló felszabadulás – többek között – milyen hazugságok alóli felszabadulást tesz-tenne lehetővé. A jelent világossá teszi, miért épp a szabadsághősök, legkivált Petőfi Sándor támadnak fel, belelövésük után a „zsidódunából”: az irodalom szabadsága, ami lehetővé teszi a feltámadást, lehetővé teszi egyúttal az önmagunktól kért bocsánat által a nemzeti értelemben vett, „petőfies” felszabadulást-feltámadást is. Ugyanezt a folytonosságot jelzi a feltámadás megfordítása, az, ahogy ebben a látomásban magát a kisgyermeket is, aki 4 évvel a háború vége után született, szintén belelövik a Dunába, ezért van az, hogy – mivel közéjük tartozik – ő látja egyedül feltámadásukat is, ami aztán végül végképp szorongássá is változik benne, a felszabadító élményt különben is végigkíséri a zsidók testével kapcsolatos sztereotípiák bensővé tételéből fakadó önutálat, undor. A groteszk, karneváli látomás egyszerre szorongásos és felszabadult, ez az abszurditás teszi lehetővé, hogy esszészerű „tézise” emlékezetes maradjon. Talán a legmegrendítőbb novella, amit magyarul erről a témáról írtak.

Márai Sándor Napló 1943-45

Márai háborús naplói a naplófolyam leghíresebb, legsűrűbben idézett részei közé tartoznak, a magyar értelmiség és polgárság önvizsgálatra irányuló késztetéseinek legszebb példái, egy magányos, mintegy utópikusan elgondolt osztálya helyett helytálló polgár megrendült vallomásai. Megkisérel elszámolni mindazzal, amit lát, feltárni azokat a társadalmi folyamatokat, amelyek elvezettek a nyilasterrorhoz. Hogyan keletkezett az a torzulás, ami elhitette a magyar „úri” középosztállyal, hogy puszta származása már önmagában is feljogosítja mindenre, hogy a munka megbecsülése, az érdemek szerinti előrejutás, minden polgári öntudat alapja hogyan kerülte végül el azt a réteget, az ország vezető rétegét, amelyik mintegy egy sosem volt polgárság helyén állt. „Polgár vagyok, osztom a magyar polgárság sorsát, de nem hiszek a jövőjében, erkölcsében… megvetem, mert láttam pőre valóságában, láttam aljasságát, amint cigány hóhérokkal szövetkezett, amint megtagadott mindent, ami értékes, hogy a minőségi verseny elkerülésével, osztályminősítés alapján szabadon rabolhasson és kegyetlenkedhessék.” (A teljes napló 1945, 163.) A magyar zsidók sorsa olyan keserű, önváddal teli, becsületes számvetésre készteti Márait, amilyenre aztán majd csak Bibó István lesz képes, aki hasonló kiindulással fogja majd végiggondolni mindazt, amit Márai megpendít fordított kiválasztásról, az egykori köznemesség lezülléséről a keresztény középosztályban. „Mi történt itt huszonöt éven át? Egy érdek­szö­vetkezet, a feudális nagybirtok védelmében, Trianon ürügye alatt prolongált huszonöt éven át egy rendszert, mely finom és kevésbé finom terrorral elnyomott, elsikkasztott mindent, ami minőségi törekvés volt. Mindenki zsidó volt vagy zsidógyanús, vagy zsidófeleséges, vagy dekadens angol- és franciabarát, szabadkőműves és kommunista, akit joggal lehetett gyanúsítani, hogy minőséget akar.” Ugyanakkor Márai hajlamos például, mint egy itt idézett mondat is bizonyítja a cigány jelző lenéző értelmű használatára, továbbá számos helyen egyéb néppekkel szembeni általánosításokra. A mindenfajta tömeggel, mindenfajta kollektívummal szembeni individualista gyanú mellékterméke ez, hiszen a nácizmust és a bolsevizmust egyként a kultúrát elpusztító csorda forradalmának, tömegek lázadásának látta, minden tömeget, kollektívumot bizalmatlanul szemlélt. Ennek az individualista és magas erkölcsiségnek marad alatta rendre minden kollektívum nála. Érdemes megbeszélni a problematikus szöveghelyeket is, mennyiben ítélhetőek el, hogyan ítélhetőek meg.

Márton László: Árnyas főutca

A regény azon gondolkozik el, hogy hogyan idézhetőek meg egyáltalán arcok, a meggyilkoltak arcai, egy fényképgyűjtemény segítségével. Azt próbálja ki, hogy az életünket kísértő árnyak visszahozhatóak-e világunkba a költészet segítségével. Mit tehet azokért a prózaírás, az irodalom megidéző ereje, akiknek nincsen elbeszélhető történetük, ezért nincsen lezárható sorsuk sem, éppen ezért mindig itt vannak közöttünk, ők népesítik be életünket, árnyas főutcáinkat. Megkísérelhetünk-e elmondani-elgondolni történeteket, az időből kihullott arcokhoz rendelni őket, olyan arcokhoz, amelyeket fényképek őriznek csak a regényben, olyan tárgyak, amelyek csak pillanatokat képesek dokumentálni, történeteket nem? Ha megkíséreljük elmondani történetüket, tehát megpróbálunk regényt írni róluk, a holocaust áldozatairól, akkor betemetjük a szakadékot, elengedjük őket meghalni, lezárjuk a sorsukat. Ha meg akarjuk őrizni ezeket az árnyakat, amelyek kistelepüléseink főutcáját benépesítik, akkor nem rajzolhatjuk ki történeteiket, nem találhatjuk ki őket, legfeljebb úgy, hogy azonnal vissza is vonjuk. Ennek a regényírói, történetírói próbálkozásnak, elindulásnak, visszavonásnak, az emlékezésnek, az írásnak és a felejtésnek az emlékműve ez a gyönyörű, vékony kötet. A történetet éppúgy felszámolja a regény végi, kifordított Purimspiel, ahogy szereplőit tünteti el a tömeggyilkosság, aminek mozdíthatatlan tényével semmiféle fantázia sem képes megküzdeni. A Purim zsidó ünnepe eredetileg a megmenekülés napja, amelyen szokás volt az askenázi közösségekben „kifordított” színdarabokat színpadra állítani, az eseményt megünneplendő. A darabban, ami a purimi, részben tavaszköszöntő mulatság része, szokás volt felfordítani a hierarchiákat, nőket férfiknak játszani stb. Ennek a „kifordításhagyománynak” a radikalizálása változtatja a purimspiel a soá árnyékában előadott haláltánccá a regény megrendítő zárlatában. Így oldja meg Márton a kérdést, hogyan tud emlékezni az irodalom, ha a képzeletnek feltámasztania senkit nem áll módjában, ha minden elmesélt történet csak betemetné az űrt, amit hagytak, ha minden történet kizárólagosságra tör és számtalan lehetséges, egyként meg nem élt történetet némít el.

Mezei András: Hagyd a népedet

A vers felidézi a nyolcnapos zsidó zarándokünnepet bevezető Széder-estét, a zsidó emlékezetkultúra egyik fontos pillanatát, hogy kifordítsa. A szöveg retorikai ereje, hatása abban rejlik, hogy a pusztulásért könyörög, azért, hogy a feladatként értett kiválasztottság szűnjön meg és ezzel szűnjön meg a nép is, amelyiknek megszületése nem más, mint a kijelölése erre a feladatra. A szöveg különös erejéhez hozzájárul az, hogy a himnikus hangvétel, Isten szólítása megidézi a Himnuszt is, az isteni büntetés befejzését kéri, de

nem a nép megóvásán, hanem végső, nyugalmas pusztulásán keresztül. A kiválasztottság történetét elmondó bibliai történet fokozatos visszavonása a szöveg: „Hagyd a népedet elpusztulni/, könyörülj rajta, Istenem./ Amit megadtál annyi népnek,/ ne maradjon írmagja sem.// Ne váljon többé szét a tenger./ Ég eledelt többé ne adjon./ Sziklából víz, a magasságból/ vezérlő törvény ne fakadjon”. A Széder-liturga egyik fontos betétét, a Dájénu-t idézi a szöveg, a dalt arról, hogy már kevesebb csodája is elég lett volna az Örökkévalónak, ő mégis még és még több csodát tett népéért.

Szerelem

A vers az időből kivágottként, kimetszettként mutatja meg azt, ami Auschwitzban történt, olyasmiként, ami nem illeszthető bele semmilyen folytonosságba, semmilyen életbe. Az időből kimetszett, magukra hagyott tárgyak Pilinszkytől ismerős képeit idézi a szöveg:

„A reményen túl, ami van/, ahogy a füstből visszaszáll/, behorpadt csajkák izzanak/, a földben görbült pléhkanál”. Mindez magát a Teremtést teszi kérdésessé, hiszen ott, ahol a puszta megszületést érvényes törvény minősíthette halálos bűnné, a világ gyökre szakadt el. Ami egyedül felehet minderre, az nem más, mint valami, ami hasonlóan elgondolhatatlan, ami szintén nem következik semmiből, mégis van: a szerelem. Mindaz, ami normális és természetes, általános, erkölcs és humanizmus, érvényükett vesztették. Az egyetemes erkölcsi elvek hűlt helyére a személyesnek kell állni, a mindenki helyére Én és Te állunk: „A szögesdrót megváltatik, mert én Te vagy s te Én vagyok”. Ebben az értelemben a feltétlen és semmiféle bizonyossággal meg nem támogatott abszolút választás, a Te mindennek ellenében történő választása, a Szerelem Auschwitzban született: „A madár-torkú alkonyatban/ mintha Auschwitzból lépne ki/ áll a szerelem halhatatlan: nem égnek el a csontjai”. A szerelem abszolút világonkívülisége, angyalisága felel Auschwitz rettenetes világonkívüliségére, nem égnek el a csontjai. Angyalisága maga is őriz épp ezért valamit a rettenetből, és ha személyesből mégis kozmikussá válik, ha újra képes világot alapítani az már a poszt-auschwitzi szerelem világa lesz: „fényes csöndjükkel pártomon/kipeckelt szájú csillagok”.

A szerelmes szava, „ímhol vagyok”, amellyel jelzi, hogy készen áll a választásra, maga is ezt a világonkívüliséget mutatja, ezzel a szóval felelt Ábrahám Istennek, amikor parancsba kapta Izsák feláldozását, jelezve, bármire kész érte, ezzel a gesztussal kilépve minden bizonyosság és hétköznapi erkölcs védettségéből, kilépett a világból, hogy egyedül Istennek találja szembe magát. Világos hát, hogy „ a reményen túl, ami van,/ ahogy a füstből visszaszáll”, azt szerelemnek nevezzük.

Tényvers

Mezei a puszta elbeszélés díszítésmentes retorikáját, a „puszta tények beszédét” próbálta megszólaltatni „tényverseiben”, hangsúlyozottan ilyen az egyik legmegrázóbb, aminek a Tényvers címet is adta. Egyszerűen elmondja, hogyan került még fel az Auschwitzba menő deportálóvonatok egyikére egy hároméves kisfiú és egy 93 éves öregasszony. A névadás és az életkor közlése, a névadás hangsúlyos bizalmassága, ami azt a benyomást kelti, mintha ismernénk az áldozatokat, nagyon fontos eljárás, úgy ad arcot a meggyilkoltaknak, hogy nem lesz belőle erőszakos példázatosság. „hol a kilencvenhárom éves/ Krammer nagymamát megtalálták,/ S Németi Éva testvéröccsét,/ aki akkor múlt három éves/ Nagyváradra föl, lóhalálba/ vitték őket a többiekhez,/ a deportálást le ne késsék,/ S HOGY A KEREK HATMILLIÓBÓL/ AZ A KETTŐ SE HIÁNYOZZON”. A hatmillió nem marad meg immár absztakt számjegynek, de nem is tűnik el, megerősítve megőrzi szimbolikus jelentőségét a vers nyomán.

A további ajánlott versek hasonló felépítésűek, hasonló eszközökkel dolgoznak, mint a kiválasztottak, érdemes megnézni, használni azokat is, különösen a Szelektáláson II című költeményt.

Moldova György: A Szent Imre-induló

Moldova főhőse, Mikós (jól felismerhetően önéletrajzi ihletettségű figura) minden erejével próbál a 40-es évek Budapestjén alkalmazkodni társaihoz, a kortárs csoport normáit, kamaszként, meghatározóan fontosnak tartja, ezért megkísérli interiorizálni környezete minden elgondolását. Szeretne ő is az erősek és bátrak közé tartozni, amilyenek a német katonák, a győztesek közé, nem pedig a gyenge, védtelen „zsidókhoz”. Akiktől retteg, éppen azokhoz kíván hasonlítani, hajlamos az öngyűlöletre. Ezért fontos az számára, hogy „imrés” diák lehessen. Ennek a pszichózisnak a megértésében, átélésében a regény nagy segítséget nyújthat, még akkor is, ha nem tekinthető igazán jelentékeny műalkotásnak és Moldova figyelemreméltó pályakezdő novelláinak szintjét sem éri el. Miklós reménytelen vágyakozása, hogy azok közé tartozzon, akik képesek megvédeni magukat, férfiasak és bátrak, egyre több félelmet, szorongást fejleszt ki benne, ugyanakkor – hosszú távon – egyre több elszánást is arra, hogy megszabaduljon szorongásaitól, áldozati viselkedésétől. Az áldozati tudat szörnyű traumatizáló hatásáról éppen úgy beszél a könyv, mint ennek az áldozati tudatnak a leküzdésére tett erőfeszítésről. A traumának a háború utáni feldolgozási kisérlétéről, ennek a törekvésnek a sikeres és kudarcos epizódjairól beszél az Elhúzódó Szűzesség című regény, Miklós felnövésének A Szent Imre-induló folytatása is, amint ezt már maga a cím is jelzi.

Fontos, bár a regények által, sajnos, be nem látott vetülete a kérdésnek, hogy a folyamat, melynek során az egyén túllép az áldozati kiszolgáltatottságon, nem vezethet-e egyfajta kompenzáló agresszióhoz, hogy nem ez magyarázza-e Moldova vonzódását a „magányos hős” típusához, aki a világrenddel szembeszállva büntet és szerez érvényt az igazságnak nem egy regényében, nem ez vonzza-e például Che Guevar alakjához? Nem ez teszi-e a törvényességgel szemben bizalmatlanná és a törvényeken felülemelkedő bátor egyenruhásokkal szemben megengedővé? Nem ez-e az egyik oka annak, hogy Moldova a „cigánybűnözés” fogalmának egyik aránylag korai, nagy népszerűsítője a Kádár-korszakban?

Nádas Péter: Egy családregény vége

Az 50-es évek első felében játszódó regény egy zsidó család történetét meséli el sok-sok nemzedéken keresztül, az egyik szereplő, a nagyapapa előadásában, párhuzamosan egy kisgyermek világtapasztalatának érzéki vetületeivel. A nagypapa próbálja beavatni Simon Pétert egy mitikus hagyományba, amelyik a család történetét mintegy a bibliai történetek újramondásaként valósítja meg, a Simon családot Simeontól eredeztetve. A menekülés, a kivonulás, a szétszóratás történetének részese a Simon-család a nagypapa szerint, az örökös ismétlődés köreinek foglya: „Norwich égett, éppen úgy, mint 44 év múlva York”. A másik időtapasztalat, a körkörösség mellett, a hanyatlásé. A családban egyre életképtelenebb nemzedékek követik egymást, a nagypapa úgy gondolja, így vagy úgy, de Simon Péterrel zárul majd le a történet. Ő 1944-ben (az előbb idézett mondatban a két „égés” közt eltelő idő is 44 év), megvilágosodik, a Simon család egy régi tagja, Cyrenei Simon volt az, aki nem fogadta el Jézust Messiásnak, ezért vált a család, akárcsak egész Izrael, tévelygővé és üldözötté. A nagypapa terve, hogy Simon Péter kitör az üldöztetésből és a zsidóságból és megvalósítja a család jelmondatát, meghal, hogy élhessen. Meghal a zsidóságnak, hogy újjászülessen a Krisztusban. A nagypapa a holocaustot úgy értelmezi, hogy abból más, mint a zsidóság abbahagyása, nem következhet. Ugyanakkor fia, aki csatlakozik az egyik erőszakszervezethez, következetesebben valósítja meg nála a szakítást minden fajta tradícióval, következetes az ősök elárulásában, elsősorban a nagypapáéban. A nagypapa a végén, halála előtt fel is teszi magának a kérdést, hogy vajon le lehet-e egyáltalán számolni a halott mítoszokkal. A könyv többi részének elbeszélőjét, a kisgyereket, aki csak részben képes felfogni a történetet, más részben nem annyira történeteken, mint érzéki tapasztalatain keresztül próbálja megérteni a világot, végül magát is letartóztatott apja megtagadására kényszerítik egy intézetben nagyszülei halála után. „Nem”-ez a kisregény utolsó mondata, de nem tudjuk, mire vonatkozik. A nagypapa történeteire vagy a nagypapa döntésére, hogy váljon kereszténnyé, szűnjön meg zsidónak lenni, amire neve, Simon Péter, is predesztinálja, az ősökre vagy az ősök megtagadására? Nem tudjuk meg, lezárul -e beteljesedik-e Simon Péter és családja sorsa az utolsó pillanatban, úgy tűnik, átmenetileg vagy végleg szétesik a nagypapa történetei által felépített világ benne és újra csak érzékletek maradnak. A regény nyitott befejezése, az, hogy nem ad válaszokat, sok kérdés megbeszélését teszi lehetővé. Elsősorban kimondottan irodalom iránt érdeklődőknek ajánlott, emelt szintű érettségi felkészítés, fakultáció lehet a megbeszélés ideális terepe.

Örkény István: In memoriam Dr. K.H.G

Dr K.H.G bölcsészdoktor, a német kultúra szerelmese, akinek valóságérzékelése tökéletesen csődöt mond, amikor a német őrben „végső soron” a német kultúra reprezentánsát látja, akivel érdemes hermetikus, bonyolult német költőkről, akár rilkéről is beszélgetnie, továbbá a „nevelés” nemesítő hatalmában is hisz, vizsgáztatja és oktatja a gépfegyveres katonát. „Nagyon szeretett magyarázni”. A kezdő mondat utal groteszk módon jeleíti meg a feszültséget a humanizmus nyelve és az aktuális helyzet között: „Hölderlin ist ihnen unbekannt?-kérdezte dr.K.H.G, miközben a lódögnek a gödröt ásta”. Dr K.H.G egy egész nyelv és egy egész érvénytelenné vált világ reprezentánsa a szövegben, akinek bukása nem vagy nem teljes mértékben emelkedett, amikor szembeszáll a barbársággal, hanem bizonyos mértékben nevetséges is, amiért nem képes átlátni helyzetét. A humanizmus, a bildung-tradíció nyelve nem pusztán vesztessé, de nevetségessé, már-már ostobává is válik a szöveg meglehetősen goromba kultúrkritikájában, egyfajta vaksággá. A kultúra és a kultúra emberformáló hatásába vetett hit szándékos vakságként, tudatos félrenézésként, jóformán hazugságként, de legalábbis ostobaságként lepleződik le a szövegben. Dr. K.H.G (mintája K. Havas Géza esztéta volt) egyre kevésbé hajlandó látni a rövid novella idején, hol van és mi történik vele, egyre hangsúlyozottabbá válik egész lényének anakronisztikussága. Az őrnél, aki Hölderlinről és Heinéről sem hallott, egy igazán különösen hermetikus költőről, Rilkéről kezd el érdeklődni végül. Közben, persze, nem tagadható meg K.H.G-től némi nagyszabásúság és tisztelet sem, ennek a két perspektívának a sajátos keveredése teszi az egyperces novellát kis groteszk remekművé, a magyar irodalom holocaust-tárgyú szövegei közül az egyik legemlékezetesebbé.

Ahasvérus

A szöveg a katolikus egyháztörténet azon híres elgondolására utal, hogy a zsidók, miután nem fogadták el Krisztust, Ahasvérként kell bolyongjanak a világban, számkivetettként és megvetettként, egészen addig, amíg el nem újra a Megváltó és ők meg nem térnek hozzá tévelygéseikből. A zsidóviccek tipikus kezdősorainak, kezdőjeleneteinek egyikével indít a szöveg, két zsidó megy az utcán és beszélget. Azzal, hogy nem határozza meg, miről beszélgetnek, hová mennek, a viccet átemeli az időtlenségbe, mintegy a zsidók vándrolásának, örök otthontalanságának emblémájává, ikonjává teszi a képet. „Ők pedig továbbmennek. Tovább beszélgetnek”. Az egyik kérdése, a másik visszakérdezése, anélkül, hogy megtudhatnánk, mi a beszélgetés tárgya, az állandó reflexiós kényszert jelzi, a beszédben, talán a zsidóviccben, a groteszkben való egyedüli otthont. Az egyperces novella akár magának a groteszknek, Örkény egypercesei jellemző hangnemének is az allegóriája lehetne. Ennek a „vándorlásnak” az egyszerre vicces és tragikus, groteszken mulatságos és fenyegető voltát, egyszerre ahasvéri és zsidóviccszerű jellegét erősíti meg a novella közepén található két mondat: „Ezen néha nevetni lehet. Máskor nem lehet rajta nevetni. Nehéz dolog ez”.

Otthon

A novella szintén a groteszk eszközeivel mutatja be bizonyos fogalmak holocaust utáni érvénytelenedését, azt, hogy hogyan vezet következetes használatuk nyílegyenesen abszurditáshoz. A magáért beszélő novella egy felszabadított táborban játszódik, ahonnan egy anya indulna haza a kislányával, akit fel akar készíteni az indulásra. A négy éves lány fejében már keverednek otthoni és tábori emlékei, ezért édesanyja próbálja benne elevenné tenni az otthon képét. A kislány csak úgy képes értelmet adni az „otthon” fogalmának, pontosabban a benne rejlő igéretnek, hogy az jobb hely, mint a tábor, hogy úgy véli, ha ott nem lesznek őrök, akkor biztosan meg lehet majd onnan szökni. Ez a novella idézi kicsit Köves Gyuri koncentrációs tábori nosztalgiáját, mert, ahogy ő mondja, ott bizonyos értelemben tisztább és egyszerűbb volt az élet. Egyáltalán nem biztos, hogy adott egy a koncentrációs táboroktól idegen, érintetlen világ, az otthoné, hogy mindaz, ami történt, csak kisiklás és véletlen volt, amiből immár haza lehet térni, nem pedig valami olyan, ami az ember lehetőségeinek egyik végpontját mutatta meg, ami lehetőségként mindig fennáll.

Pilinszky János: Harmadnapon, Ravensbrücki Passió

A szöveg egymásravetíti Jézus passiótörténetét és a holocaustot. Abból a híres újszövetségi szöveghelyből indul ki, hogy mindaz, amit közülünk a legkisebbel cselekedtünk vagy nem cselekedtünk meg, úgy tekintendő, mintha magával Jézussal cselekedtünk vagy nem cselekedtük volna. Ezért nyer szakrális jelentőséget az európai zsidóság meggyilkolása keresztény szempontból, a legyilkolt milliók mindegyike Jézus passióját ismétli, mindegyikben Jézust gyilkolták meg. Ezért hangozhat el Pilinszky híres mondata egy másik szövegben, hogy mindaz, amiről beszélünk, botrány, amennyiben megtörténhetett és kivétel nélkül szent, amennyiben megtörtént, a botrány szót szintén szakrális értelemben véve.

A botrány az isteni törvény nyílt és irtózatos megsértése, olyan cselekedet, ami kimondottan arra irányul, hogy a törvényt érvénytelenné tegye. Auschwitznak, mint törvényszegés, mint a Megváltó sok millió alkalommal ismétlődő megfeszítésének eleven emlékezete alkalmas lehet arra, hogy indirekt módon és állandóan emlékeztessen minket az isteni törvény örök érvényességére és megszeghetőségére. Ahogy Kertész Imre írja, részben Pilinszkytől ihletve, a holocaust füstjének hosszú, sötét árnyékában az Elbeszélés Szelleme újramondta a kőbevésett szavakat. Ezért lehet hasonló Auschwitz a Szináj hegyéhez és a Golgota Dombjához.

A szakralitáshoz hozzátartozik a végtelen egyedüllét, a kiszakítottság mindenből, ami emberi.

A dehumanizáció, a világidegenség, „a kockacsend”, a „rabruha és fegyencfej” okozza azt, hogy kiválik érzékleteink közül és örökre betölti azok terét, kiszolgáltatott kitaszítottsága növeszti szentté: „a pórusait látni/ mindene olyan óriás/ mindene oly parányi”. Ez az időből kimetszett, halál előtti pillanat a szentség pillanata. Az időből való kiválás, a folyamatos, értelemmel rendelkező történeti idő összeomlásának tapasztalata arra vezeti rá Pilinszkyt, hogy csak az apokalipszis lehet a költői megszólalás terepe, ahol nincs már csak az iszonyat és a szentség (Apokrif).

Sándor Iván: Követés

A regény 1944 Budapestjén játszódik, nagyrészt az ostrom alatt, két bújkáló zsidó kisgyerek szemüvegén keresztül látjuk az ostromlott várost. Ez az olvasói pozíció, hogy kezeljük őket olyan mozgó tekintetként, amiknek a segítségével utcáról utcára láthatjuk, mi történik, magának a regénynek a javaslata. Az író, az egykori kisfiú jár a gyerekek nyomában (többek között ezért Követés a regény címe), ők segítik nyomozását saját múltja, élettörténetének bizonyos szakaszai után, a város emlékei után kutatva. Az emlékezés és a város regénye ez, nem önéletrajz, a személyes és a nemzeti emlékezet lehetőségeit, korlátait kutatja és a várost, mint emlékezeti teret vizsgálja, felvázolva Budapest legirtózatosabb hónapjainak vázlatos térképét, a nyilas uralom időszakáét, a város szenvedésének emlékezete lakói szenvedésének tükrévé válik. A regény főszereplője a városon és az emlékezeten kívül egy diplomata figurája, Carl Lutz svájci konzulé, aki menteni próbálja a budapesti zsidókat. A regény kérdése az, vajon mit láthatunk meg az ő motivációiból, félelmeiből, kétségeiből, fel lehet-e egyáltalán vázolnunk emberi alakját, megtudható-e róla bármi. Lehet-e akár a szenvedésnek, akár a hősiességnek arca, elképzelhetőek-e egyáltalán vagy csak végtelenül klisészerűen, válhat-e regényszereplővé a hősiesség? A szöveg kérdései továbbá arra irányulnak, van-e olyasmi, amit a történelemről a történetírásból nem, csak a szépirodalomból tudhatunk meg és ha igen, mi lenne az? A szöveg úgy viaskodik ezekkel a problémákkal, hogy végig lebilincselően izgalmas és gyakran torokszorító. Írás közben a szerző naplót vezetett (Daniellával a vonaton), dokumentálta a szöveg elkészülésének folyamatát, olvasmányélményeit kommentárokkal látta el, beszámolt az írás hatására feltörő emlékképeiről. Az emlékezés távolságának leküzdésében, az egykori kisgyerek és a mai, idősödő író közti kapcsolat megteremtésében egy vonatút volt segítségére, amikor véletlenül találkozott egy zsidó származású medikával a kupéban, akivel röviden beszélgettek a családi emlékről, inkább azok hiányáról, és a lány egyik ismerős mozdulata segítette újra megtalálni a szerzőnek az eltűnt időt, mint Proust regényfolyamának elején Marcelnek a Madeleine-ostya.

Schein Gábor: Mordecháj könyve

Ez a regény jóval előbb kezdődik, mint a benne elbeszélt történet. A történetet megelőzi két legenda, a hanipoli Zuszja rabbiról és a braclawi Náhmán rabbiról. Zuszja rabbiról azt mesélik, hogy “meghallotta a jövőt a fák susogásában”. A történeteket ekkor még nem kellett elmondani, a fák maguk hordozták őket, a világba bele volt írva saját története, a történetekbe pedig bele volt írva az értelmük. Az eseményeket nem kellett megmagyarázni sem mítosszal, sem logosszal, sem háláchával (törvénnyel, értelmezéssel), sem ággádával (történettel). Ezért is történhetett meg, hogy az e családregény Vergiliusának megtett rabbi, aki átvezet minket a történéseken, Blumenfeld Lipót “hosszas újévi prédikációk helyett beérte egy-egy rövid történettel, és magyarázatképpen csak annyit fűzött hozzájuk, hogy kedves testvéreim, és ez szórul szóra így igaz…

A történet e tűz után kezdődik el. Az oszladozó füsttel megnyíló kor a történelem és a történetmesélés és az értelmezés korává lesz. A dolgok immár nem azonosak értelmükkel, történetükre, magyarázatukra várnak. A család három generációjának regénye egybeíródik a bibliai Eszter könyvének történetével. A regény főszereplője, egy P.-nek nevezett kisfiú az Eszter könyvén gyakorolja az olvasást, és a bibliai történet köré szerveződnek a családtörténet felvillantott fragmentumai. A törés, az égés, a holokauszt, bár a közvetlen kapcsolat a hagyománnyal már előbb elbizonytalanodik, az asszimiláció kezdete a hanyatlástörténet kezdete is. Tudjuk, hogy Blumenfeld Lipót volt az utolsó rabbi, de már “nem tudjuk, hogy azt a némaságot, amely bennünket körülvesz, akik Náhmán rabbi elüszkösödött házának deszkái között élünk, Blumenfeld Lipót ismerte-e. Valamit bizonyára sejtett belőle.”
A közvetlen kapcsolat az Eszter könyve és a családregény közt Mordecháj figurája, Eszter nevelőapjáé, akinek nevét és helyzetét (“egy árvaleányt nevelt fel”) megörökli P., a főszereplő nagypapája, a nagymama második férje, aki nem vér szerinti apja P. édesanyjának. Az Eszter könyve, a Biblia – a rabbi szerint – már magában foglalja a történelem minden lehetséges helyzetét, minden válasz megtalálható benne, a családtörténet értelmezhető az Eszter könyve ismétléseként, így az árva lány felnevelésének helyzete is. Ez is alátámasztja azt, hogy a Schein-regény Nádas Péter könyvének (Egy családregény vége) a továbbírása, amelyben a Simon család története szintén levezethető a bibliai eseményekből. A nagymama is úgy gondolja, hogy a bibliai történet segít eligazodni P.-nek saját történetében, ezért a történetet az ősi parancs szerint át akarja adni unokájának, be akarja kapcsolni őt a megszakított folytonosságba. P. “nagyanyja szigorából megértette, hogy amit olvas […], őrá nézve is jelent valamit”. Néha mégis úgy tűnik, hogy miután a fákból kiégtek a szavak, mégsem ad mindenre választ a hagyomány. De maga az Eszter könyve, a hagyomány tartalmazza a hagyomány megtöretését, az égést is, hiszen maga is egy fogság története, sőt: asszimilációtörténet. “Mordecháj babiloni férfi volt. Nem lehetett azok közül való, akiket Nebukadnézár száműzetésbe vitt Jeruzsálemből.” Tökéletesen azonban semmit sem állíthatunk helyre, Jób sem kapta vissza elhalt gyermekeit. Blumenfeld rabbi, aki éppen azon a határon áll, amelyen a szavak elnémulnak, úgy kísérli meg megőrizni a hagyományt, hogy megváltoztatja. Amikor lefordítja az Eszter könyvét, egy helyütt máshogyan csoportosítva a betűket az eredetitől eltérő, ám “helyesnek tűnő olvasatra jut”. A fordítás értelmezéssé válik (persze mindig az), és mióta a világ nem hordja magában a jelentését, mindannyian értelmezésre vagyunk kényszerítve. “Vajon nem azt bizonyítja-e mindez, hogy az írás, amely erősebb lánc, mint a véletleneké, értelemmel felbontható és újraköthető? És ha ez lehetséges, miért van az mégis, hogy a gyengébb lánc, ha megpróbáljuk felbontani és értelmesen újrakötni, ellenállóbbnak bizonyul, mint az erős?” A hagyomány igazi erejét éppen az mutatja meg, hogy lehetővé teszi az értelmezést. Az Eszter könyvéből ugyanez a lehetőség és kényszer csinál Mordecháj könyvét, ez a könyv is a hagyomány átmentésének kísérlete. A ház romjai maradtak csak meg, szilánkokból kell építkeznünk, és a hiányokat csak az értelmezés pótolhatja. Az értelmezés pedig nem más, ahogy Odo Marquard írja, mint “ragaszkodás ott, ahol már nincs mihez ragaszkodni”. A nagymama még nem, de P. már tudja, hogy minden ugyanúgy már nem állítható helyre, de nem is veszett el minden végérvényesen.
A Mordecháj könyve azt tanítja, hogy ha nem is ugyanaz, de újra egy ház épülhet a romokon. Az értelmezés pedig nem más, mint a kierkegaardi minden lehetséges reményen túli remény – vagyis a hit.

Somlyó György: Rámpa

A regény voltaképpen a várakozásról beszél, arról a folyamatról, amelynek során, ki az, akit képes lesz megmenti a svájci diplomata, Raoul Wallenberg, akit emléket állít a szöveg és ki az, akit nem. A várakozás, ahol ez eldől, a regény voltaképpeni ideje. Ebből a majdnem mozdulatlan állapotból indul el egyfajta tudatfolyamszerű emlékezés, a főhős gondolatait, asszociációit olvassuk, melyek rendre visszatérnek ehhez a Rámpához és a kérdéshez, kicsoda, ki lehetett a háború végén eltűnő, soha több elő nem kerülő figura, akinek a könyv elbeszélője az életét köszönheti. A rámpa egyik oldalán azok vannak, akik védlevelük birtokában viszonylagos biztonságban vannak, a védleveleket ellenőrzik és az elbeszélő reménykedik, hogy nem bukik le. A tudatfolyamban fel-felbukkannak a szabadságra, mint filozófiai és mint praktikus problémára vonatkozó gondolatok, az a kérdés, hogy egyáltalán lehet-e a szabadságról még filozófiailag gondolkodni, érvényes-e még bármilyen értelemben a német idealizmus bármiféle elgondolása az emberről. Ezenkívül a körülötte lévők kötik le óhatatlanul, a látvány és annak az épp jelenlévő férfinek a titka, akinek, bár ezt ekkor még nem lehet biztosan tudni, az életét köszönheti majd. A regény hihetetlen gondolati intenzitását épp az biztosítja, hogy ebben a nagyon kevés időbe, jóformán teljes mozdulatlanságba kerül bele az emlékek és gondolatok közvetítette regényanyag, ezért nagyon koncentrálttá válik. Az egyik legfontosabb, a tudatfolyam poétikai eszközeit felhasználó gondolati regény, amit magyarul a témáról írtak, talán a legszebb mementó Raoul Wallenbergről, akiről Somlyó verset is publikált, Palimpszeszt címmel. A regény folytatása az Árnyjáték, ez a mű, bár évtizedekkel később játszódik, hasonló kérdések végiggondolására tesz kísérletet.

Spiró György: Elsötétítés

Az Elsötétítés alapszituációja egy férfi dilemmája, csapdahelyzete a harmadik zsidótörvény parlamenti megszavazásának napján, akinek már a szülei is asszimilálódtak, ő maga áttért kereszténynek, mikor feleségül vette a keresztény középosztályból származó szerelmét. Született egy gyermekük, akit érint az immár nyíltan faji alapú törvény, ami egyúttal előrejelzi, merre haladnak majd a dolgok, hogy a most még „csak” törvényileg stigmatizált gyereknek az élete is veszélybe kerülhet nemsokára. A férfi, gyermeke iránti felelősségérzetétől hajtva, el kíván válni – névleg – imádott, vele a zsidótörvények ellenére szolidáris feleségétől, hogy „hozzáadhassa” egy kifogástalan származású férfihez, aki nevére veszi majd leányát. A sértődöttségből felszakadó indulatok, a visszamenőleg kiderülő problémák mellett a helyzet fenyegetése is beárnyékolja az estét, az elsötétítés, mint többször megtudjuk, még nem indokolt, nem bombáznak, de minden szereplő tudja, ha nem is szívesen vallja be magának, nemsokára indokolt lesz. Paradox módon ennek a „szándékos vakságnak” a kényszerű feladása vezet majd el az elsötétüléshez, a legirtózatosabb távlatok belátásához, egy borzalmas házasság előkészületeihez, kölcsönös gyűlölethez és reménytelenséghez, és jelzi előre a jövőt. Ez az este még csak elsötétítés, a „bombázások” ezután kezdődnek. Az utolsó jelenetből, immár a háború utánról megtudjuk, hogy a magányos férfi túlélte itthon a háborút, akárcsak családja az új férj oldalán, külföldön. Tisztánlátását azonban, amely családja megmenekülését és boldogtalanságát, saját gyermekétől való örökös elválasztottságát okozta, nem tudta megőrizni. Elkezd hinni a kiépülő rendben, amelyről pontosan látta még előtte, hogy ugyanúgy a legkiszolgáltatottabban, legnyomorultabbak, legalantasabb emberi ösztöneit manipulálja, mint az előző. Az utolsó jelenetben az egykori ház romjai között a férfival bolyongó munkásfiatalember már burzsoáként bélyegzi meg, taszítja ki távozása után újra.

Spiró György: Szappanopera

A Szappanopera cím a nácikról elterjedő, különben cáfolt legendára utal, arra, hogy a táborokban szappant főztek volna az áldozatok zsírjából. A történelem tébolyult, de kiszámított, a legsötétebb és a legpitiánerebb érdekek által mozgatott, de azokat is rendre kijátssza. Az újra és újra ismétlődő tömmegyilkosság és hullarablás folytonosságát a folytatásos szappanoperák metaforájával világítja meg a címadás, rámutatva egyúttal arra is a műfajmegjelöléssel, hogy az irtózat milyen banális, kisszerű és kiszámítható.

Az alapszituáció egy ügynök színrelépésével rajzolódik ki, aki felajánlja segítségét a kárpótlás megszerzésében, ami a neki ajtót nyitó nőt megilleti, mivel családtagjai a holocaust áldozatai voltak. A nő elutasítja a kárpótlást, ami nem zárhatja le a múltat, nem teheti semmissé a tömeggyilkosságot, továbbá tiltakozik az ellen, hogy bárki az ő származását bármilyen listán nyilvántartsa. A különböző szereplők részigazságai egymást leplezik le, a magyar történelem folyamataiba ágyazza a holokausztot a dráma éppúgy, mint a szereplők különböző családi tragédiáit. Bemutatja a Holocaust magyar társadalmi emlékezetét, a manipulálására irányuló kísérleteket, azt, hogyan alakul ki a „zsidó” elkülönítése újra és újra, hogyan, miért válik folyton újra lényegtelenné az önleírás, az, ki minek tartja saját magát. Arra is világot vet a darab, hogyan mutatkozott a létező szocializmus logikájában sok tekintetben azonosnak a fasizmussal, a megkülönböztetések milyen folytonossága figyelhető meg köztük.

A törvényességgel kapcsolatos illúziók lelepleződésére is sor kerül, annak a kérdésnek a megvitatására, mennyire lehet megbízni azok után bármiféle jogállapotban, hogy érvényes törvény foszthatott ki embereket, deklarálhatta semmisnek a magántulajdonukhoz fűződő jogukat, zárhatta ki őket a nemzetből. Hogyan vált végül lehetségessé, hogy az ország évtizedek óta hivatalban lévő kormányzója idején deportálhattak régen asszimilálódott magyar állampolgárokat magyar hatóságok Auschwitzba a német megszállás után? A darabok megbeszélése során szóba kerülhetnek a két mű közti párhuzamok, megbeszélhető, melyik szereplőnek miben van és miben nincs igaza, ki számít zsidónak, milyen a viszony zsidók és magyarok között, nyilvántarthatja-e a származást bármilyen állami hatóság, „van-e jó lista”, ahogy a darab kérdezi, van-e valami kihatása mindennek az életünkre stb.

Székely Magda: Versek

Székely Magda számára valóban felfüggesztődött az idő, akkor, amikor az édesanyját elvitték mellőle meggyilkolni. A Teremtés természetessége végleg visszavonatott, a világ megszűnt otthon lenni. E költészet szerint az ember nem olyan, amilyennek a humanizmus elképzeli. Az ember nem szükségszerűen és nem antropológiailag jó, hanem istenképmásiságának lehetőségében, jósága több, mint állapot: csoda. Döntése, hogy mégis igent mond a Teremtésre, nem megalapozható, nem vezethető le semmiből, a világ nem áll semmilyen, a hiten túli fundamentumon. “Gyökértelen is felszökik/ a bizalom törékeny szára/, az igazakat számolom/ hogy tűz ne hulljon Szodomára”.

A világ óvása a Szodomára kimondott igen. A verseiben pusztulás és teremtés határpontjain járunk, a világ kérdésességének terében, a világ meg nem alapozottságában. Mindig a végsőt mondja költészete, ezért végtelenül reduktív. Arcok és események kimetszve az időből, ahogy Pilinszkytől tanulta. “csak a végleges arcok/erős vonása látszik Az idő megcseréli/minden kövét a falnak/ a lapnyi térben állók/hibátlan megmaradnak”. A feltárulás, az apokalipszis a versek megszólalásának feltétele. “A helyzetek végső világossága”. Ezt a “végső világosság”-ot keresi, ennek apokaliptikus terében szólalnak meg versei. Székely Magda beszédpozícióját a prófétai hagyomány ihleti. De ez éppen nem a lírai én felnagyításához vezet, a költő nem abszolút kompetens vátesz lesz, hanem tanú, eltűnik feladata mögött. “Nem az én szavam az a szó/s ha ki nem mondom, agyonéget”. Verseinek reduktív aszketizmusát a tanúság parancsa magyarázza. Ez a próféta nem választatott ki, hanem csak megmaradt, utolsónak. Így, mint utolsó, jut el a végsőhöz és önnön beszédpozíciója válik utolsó ítéletté. “de mert mindannyiuk helyett/kellett helytállnia/ így tette, amit tehetett/ lett egyetlen fia”. Olyan próféta, olyan tanú, akit “nem őriz Úr”, “s nem lakik benne hatalom, mely élő húst növel a csonton”. A holocaustot egyetemes érvényűnek, világeseménynek tekinti, de zsidóként, a prófétai hagyomány örököseként szólaltatja meg.

Szép Ernő: Emberszag

Az Emberszag az idős Szép Ernő munkaszolgálatos hónapjainak krónikája, amit az tesz zavarba ejtővé, hogy ugyanazt a naiv elbeszélőt halljuk benne, mint aki a ligeti lánykákról és az érzelmes dalocskákról szokott értekezni. A munkaszolgálatra, a keretlegények gorombaságára, a sáncásásra, a világháborúra őszinte naivitással rácsodálkozó elbeszélő, a beavatatlanságot imitáló narráció óhatatlanul Köves Gyurkát juttatja eszünkbe. Az Emberszag elbeszélője is sűrűn emlegeti legnagyobb ellenségként az unalmat, sőt, még az olvasót is félti tőle, hogy át kell élnie vele együtt a regény olvasása közben: “Szegény olvasóm, hogy untatlak Téged” – írja. A regény utolsó mondatában szintén megjelenik a tanúság elfelejtésének, feleslegességének lehetősége. Akár a Sorstalanság utolsó mondatában, az írás itt is, ott is eljátszik saját felszámolódásának gondolatával. “Ha csak magam is el nem felejtem” – így Kertész Imre hőse. “És amit meséltem idáig, azt is, if you want, remember, if you want, forget” – így Szép Ernő. A legérdekesebb viszont a regénytechnikai párhuzam. Szép Ernő is csodálkozva figyel az abszurd világra. Itt azonban ez a megoldás valami egészen mást céloz, mint a Kertészé. Az ártatlan tekintet fokozott kiszolgáltatottsága, illetve az elbeszélői naivitás és az elbeszélt események kontrasztja biztosítja a mű hatását. Az elbeszélő még arra is képes, hogy az őket összeterelő nyilas suhanc motivációit mérlegelje, őt is ugyanazzal a kíváncsisággal mérlegeli, amivel minden egyéb apróságra is rátekint, és miközben egész sorsot, pszichológiát talál ki a fiúnak, azt is megpróbálja megfejteni, hogyan készült a frizurája: “Ez egész jóképű gyerek, hosszú, fényes haja van, lekente; festőnövendéknek is nézhetné az ember, ha civilben volna. Gondolom, gyárba volt; az a temperamentum, aki ordít a meccseken, míg be nem reked. Lehet, hogy nem is rossz gyerek, csak a revolver meg a szurony vadítja, meg hát az eszme.” Az elbeszélés a döbbent humánum panaszába torkollik, a csodálkozó tekintet a még mindig érvényesnek tekintett humanizmust – önmagát, magát e tekintetet – állítja szembe az értékeiről mit sem tudó világgal, és éppen ez az ártatlanság válik fegyverré: “Most is, mint a régi háborúban, elképedek néha: hogy merik ezt csinálni, amit csinálnak, hogy merik, mikor itt vagyok a világon? Hiszen látok, hallok mindent. Hogy nem döbbentek meg, hogyhogy ki nem sül szégyenükben a szemök, hogyhogy nem hagyták azonnal abba?” – kérdi a regény vége felé az elbeszélő. Mindezt a legpontosabban Karinthy tragikus abszurdja foglalja össze, akár a mű mottója lehetne: “Hé, marhák! Ide ne lőjenek! Itt emberek vannak!” Ennek megfelelően a regény címe kétféle értelmezési lehetőség közt billeg, pontosabban egyszerre jelenti mindkettőt. Az emberszag utalhat az emberinek a testire történő redukciójára, így az emberszag a humanitástól való megfosztást jelölné, és utalhat arra is, hogy a közelben ember van, a humánum közelségére, lehetőségére, hiszen, bár még nem látni, de már érezni a “szagát”.

Zsolt Béla: Kilenc koffer

A befejezetlenül maradt könyvben, melynek csak első része készült el teljese, az elbeszélő a váradi gettóban töltött utolsó napjait, Pestre szökését meséli el, ezekben a napokban visszaemlékszik életére, a 18-as forradalom bukását követő csalódottságára, a Horthy-korszakbeli ellenzéki publicisztikai működésére, Párizsban töltött idejére, ahonnan Nagyváradra jött feleségével, miután kitört a háború, továbbá ukrajnai munkaszolgálatára. A deportált gettóból egy kivételes és kockázatos ötlet segítségével menekül meg pár család, pár tucat ember, a gettó orvosai tífuszt szimulálnak, így pár hétre időt nyernek a karanténban a szerencsések és lehetőséget a szökésre. (Egy másik, ma is életben lévő túlélő, az izraeli irodalomteoretikus, Reuven Tsur is megírja a történetet immár magyarul is olvasható önéletrajzi munkájában, melynek címe: Menekülés a gettóból). Egy konzekvens, mozgalmas életúttal és egy megvesztegethetetlenül okos emberrel ismerkedhetünk meg a regény lapjain, akinek mindenfajta illúziótlanságát igazolja az, ami történik. A radikális újságíró a polgárság minden mítoszát és eszményét egyszerre látja megcsúfolva és – kíméletlen, brutális önzése vonatkozásában – beteljesedve az ukrajnai munkaszolgálat és a váradi gettó poklában.

A könyv címét adó kilenc koffer volt az, ami hazahozta Franciaországból Zsoltékat, ennyi bőrönddel más irányba ugyanis egyszerűen nem lehetett utazni. A bőröndöket, mikor Zsolt felesége Párizsba ment, Münchennél elkeverték és az előkelő polgárasszony és környezete ezeket gyászolta, mikor kitört a háború, féltek, hogy immár nem lesznek Németországból Franciaországba tartó személyvonatok. Ez a háború árnyékában elgondolhatatlanul abszurd gyász a magántulajdon szentségének fetisisztikus, polgári elgondolásának végletes képtelenségét mutatja be, azt a világot, amit úgy zúz szét a háború, hogy végig fenntartja a kérdést, mennyiben felelős ez a kultúra saját, irtózatos végzetéért. Az immár az életuntságig fokozódó, illúziótlan okosság végül soha nem vált teljes apátiába, az írót egész életében, jóformán egyetlen szenvedélyeként elkísérő erkölcsi és politikai érdeklődés és düh soha nem tud benne egészen kihunyni. Az ügyes kezű, de összességében közepes, zsidó tárgyú regények és bátor, zseniális publicisztikák írójának talán ez a legnagyszerűbb könyve.

Világirodalom

Jean Améry: Túl bűnön és bűnhődésen

A szerző Hans Meyer néven született, a Jean Améry felvett név. Esszékötetének címe egyszerre utal Dosztojevszkijre és Nietzschére (Bűn és bűnhődés, Túl jón és rosszon).

A címből is világossá válik, hogy a holocaustot olyan eseményként gondolja el, amelyik után számtalan erkölcsi és esztétikai elképzelésünkkel, számtalan kötődésünkkel le kell számolnunk. A szellem határán című esszé arról beszél, hogy hogyan váltak érvénytelenné a magaskultúra fontos elbeszélései, elgondolásai Auschwitzban, mindaz, amit az emberről és annak individuális bátorságáról, választásairól, haláláról eddig gondoltunk. Emlékezetes gondolatmenete szerint az auschwitzi halálnak semmi köze nem lehet mindahhoz, amit a halálról, mint az életet beteljesítő eseményről gondoltunk, azokhoz a kísérletekhez, amelyeket vigasztalásképpen a nyugati kultúra kitermelt a halál transzcendálására, esztétizálására. Améry híres megfogalmazása szerint: az auschwitzi haláltól nem vezet út a Halál Velencében-hez. A kínzás bebizonyította, hogy a fizikai kín semmiféle viszonyban nincsen semmilyen romantikus vagy humanista elképzelés, hogy az ember lényegileg testi, biológiai lény és már az első ütés ezzé képes redukálni. Az első ütést a teljes kiszolgáltatottság tudata követi, az, hogy semmiféle megállapodás, „társadalmi szerződés”, etikai parancs, ami a másikra, mint emberi lényre vonatkozik, nem érvényes többé, és hogy általában vett érvényességük nagyon is korlátozott. „Akit ugyanis kínzás közben legyűr a fájdalom, az úgy tapasztalja meg a testét, mint soha annak előtte. Húsa totális valósággá válik az önmegtagadás során”. A haza, otthon fogalmai szintén elvesztették magátólértetődőségüket a túlélő számára, aki nem hagyhatta el úgy hazáját, mint például Thomas Mann, aki szerint ő voltaképpen nem emigrál, mert Németország, a német kultúra ott van, ahol ő éppen tartózkodik. A túlélővel a hazája szembefordult, megtagadta, azt hirdette, hogy többé semmilyen módon nem tekintheti hazájának, anyanyelvén halálos ellenségei beszéltek és ez a beszéd, a német nyelvhasználatnak ez az időszaka, amelyen a pártirodák és az egyetemi szemináriumok beszéde egyként és egyforma nyomot hagyott – visszavonhatatlanul részévé vált a német nyelv történetének, a szavak és kifejezések, a mondatok őrzik. Így idegenedett el anyanyelvétől is a túlélő, noha nem áll módjában lemondani róla, hiszen az anyanyelve. Így veszítette el saját múltjához fűződő viszonyát, önazonosságát is, saját múltja vált ellenségévé.

Aharon Appelfeld: Egy élet története

Aharon Appelfeld is Czernowitzban született, ugyanott, ahol a költő, Paul Celan. Életművének kardinális témája a holokauszt, saját túlélésének történetét mégsem beszélte el sokáig, egészen eddig a regényéig, igyekezett távoltartani magától a saját életét, mert a fikciót a kreativitás eminens terepének tekintette. A könyvben elmeséli, hogy németek és románok meggyilkolják az édesanyját és a nagyanyját is, őt pedig apjával keresztülhajszolják az ukrán hómezőkön, a gettóból egy táborba, ahol az apa meghal és ahonnan a 10 éves kisfiú megszökik az erdőségekbe, három évig bújkálva túléli a háborút, majd – még kamaszként, 1946-ban – hazát és nyelvet vált, meggyilkolt anyja nyelvéről, a németről héberre. A német nyelv fájdalmasan emlékezteti édesanyjára. Arra a nyelvre, amelyiken megírja életművét, melyet jórészt azok az események ihlettek, amiknek még Európában, gyerekként volt tanúja.

Az események leírása az emlékezés és az átadás problémáiba ütközik állandóan, az emlékezés jellegén és lehetőségein, jelzi is, hogy nem a történelem tanújaként kíván fellépni, hanem az emlékezésen, a saját életének megértésén, közvetíthetőségén gondolkozik. Sokakkal közös tapasztalata az, hogy a vele történtek elmondva a valószínűtlenség benyomását keltik, néha, hiába tudja, hogy megtörténtek vele, maga sem tudja valószínűként elképzelni őket, ezért az érzéséért kell, úgy érzi, minden hallgatója előtt valamiképpen szégyenkeznie, ő is azzal a jól ismert problémával viaskodik, hogy a tanúság igénye rendre ellentétbe kerül az elbeszélés elkerülhetetlen hihetetlenségével.

Jorge Luis Borges: Deutsches Requiem

A novella egy elítélt német háborús bűnös önéletrajzi feljegyzéseit tartalmazza. Arról vall, hogy ő, mint a német kultúrán felnőtt értelmiségi hogyan tért meg a nácizmushoz és maradt hozzá végig, pár órán belül bekövetkező haláláig hűséges. Gyűlölte ugyan az erőszakot és vadállatian erőszakos, ostoba társait, de rá kellett jönnie, hogy egy magasabb végzet, egy új világkorszak igazsága mégiscsak a kereszténység irgalmasságával történő leszámolás kell legyen és ezt az új, posztkeresztény embert neki kell magában megszülnie az ó-ember legyőzésével. (Szándékosan utal a szöveg egyfajta keresztény fogalmiságra, ugyanolyan fordulatnak tartja a beszélő a nácizmust, mint a kereszténységet annakidején). Ezért kínozza halálra, mintegy önmaga legyőzéseképpen, David Jerusalem költőt. Életét végiggondolva arra jut, hogy a Német Birodalom veresége nemhogy az ügy bukását jelentené, nemhogy tévedésként leplezné le a kereszténység utáni világkorszakot, ellenkezőleg, éppen ez a bizonyítéka. A lényeg ugyanis nem Németország, még ha Németországtól (Schopenhauertől, Nietzschétől, Spenglertől, Brahmstól, a szöveg címe is egy Brahms-műre utal) nem is független az elgondolás, hanem az, amit elhoz a háború, a keresztény szolgaság és irgalom legyőzetését, az új, az irgalomtól megszabadult ember születését, akinek első áldozata éppen a legyőzött Németország. Németország az életét adta, a népek Jézusaként, azért, hogy a régi világ és az ó-ember legyőzessék. Ezért Deutsches Requiem a szöveg címe, az elbeszélő és Németország halála lehetővé teszi benne az új ember születését. Azzal, hogy a szövegben végig egy náci beszél, hogy semmilyen szólam nincs fölérendelve a szövegnek, semmi nem zárja le, keretezi, helyezi el történetét és a szöveg egészen kivételes gondolati ereje döbbenetes, szinte szó szerint lélegzetállító leírásává, értelmezésévé válik a nácizmusnak.

Tadeusz Borowski: Kővilág

A szerző nem zsidó lengyelként került a koncentrációs táborok világába, egy letartóztatás után. Novelláiban voltaképpen az ellen tiltakozik, hogy Auschwitzot olyan eseményként állítsák be, amelyen a humánum képes győzni és amelyből a humánum és minden addig érvényben lévőnek tűnő erkölcsi érték érvényesen kerül ki. Egyik híres bírálata éppen ezt kéri számon egy Auschwitz-könyv szerzőjén. Novelláiban olyan figura beszél, aki még Auschwitz lakója, Auschwitz hétköznapjait úgy mutatja be a szöveg, mint egy természetes – talán az egyedül természetes – életformát, nyelvhasználatában érvényben hagyja az auschwitzi fogolyszlenget, nem kíván a táborok világáról elmúltként, múlt időben beszámolni. A koncentrációs tábor az ő értelmezésében nemhogy nem idegen az emberi természettől, hanem egyenesen ez az, ami leginkább megegyezik az ember természetes késztetéseivel, éppen ezért Auschwitz a világtörténelem menetétől sem idegen. A világtörténelem nem más, mint a végtelen rabszolgaság és kínzás, továbbá a szűnni nem akaró tömeggyilkosságok terepe, ebből a sorból Auschwitz egyáltalán nem lóg ki és aki bármi mást állít az emberről és a történelemről, művészet, vallás vagy filozófia, egyszerűen hazudik. „Emlékszel, hogy szerettem Platónt? Ma már tudom, hogy hazudott. Mert a dolgokban nem az idea tükröződik, hanem a véres, verítékes emberi munka”. Améry esszéinek és Borowski novelláinak gondolati rokonsága nyilvánvaló, nem véletlenül említi őket – és Primo Levit – mindig együtt Kertész Imre azok között, akik a legnagyobb hatással voltak pályájára. Borowski azután, hogy feltűnik kíméletlen, radikális novelláival, megkísérel új életet kezdeni, kísérletének kudarcát gyorsan belátja és nagyon korán öngyilkos lesz, akárcsak – később – Celan, Améry, Lévi. Az ő szövegei ihlették Andrzej Wajda filmrendező híres, Tájkép csata után című filmjét, ennek megbeszélésére is sort lehet keríteni a témának szentelt órákon. A novellák kíméletlen nyerseségének rendkívül emlékezetessé teszi ezeket a szövegeket.

Paul Celan: Halálfúga

A múlt század második fele költészetének talán legmeghatározóbb alakja, legismertebb, enigmatikus szépségű, nagy költeménye a Halálfúga. A szöveg sűrű motívumhálója a sötétség és világosság köré csoportosul, a reggelek és az esték váltakozása köré (az ismétlődés a szöveg legfontosabb formaelve, a napok és a szintagmák ismétlődése, ezért is fúga, halálfúga, az örökös ásás visszatérése, hogy a levegőben legyen az ásó zsidók sírja. (Ez utalás a krematóriumok füstjére, arra, hogy Auschwitz áldozatainak teste valóban eloszlott a levegőben.) Szulamit sötét hamuhajának és Margit fehér, szőke hajának váltakozása ugyanezt jelzi. Szulamit az Énekek Éneke híres lányszerelmese, akinek sötét hamuhaja szintén az elégést (a holocaustot) idézi, míg Margit Goethe Margitja, a németség emblematikus alakja, akinek a kígyókkal játszó, kegyetlen német őr levelet ír haza, Németország sötétjébe. A németséget a zene iránti igénnyel, az írással, Goethével azonosítja a szöveg, amelyik minden erejével a szépségre törekszik maga is, továbbá a halállal („a halál egy némethoni mester”), ami jelzi, milyen közel van a szépség és az iszonyat egymáshoz a szövegben, hogy mennyire megváltozott a szó súlya, jelentése, szerepe. Ez indokolja a hermetizmust, az egyszerre feltárt és elrejtett jelentést a versben, ha mégis lehetséges költészet Auschwitz után, annak egészen másmilyennek kell lennie, mint amilyen Auschwitz előtt lehetett. A halállal azonosított némethoni mester újabb világos Goethe-utalás, ezúttal nem a Faustra, hanem a Wilhelm Meister-regényekre, a bildung, a nevelődéseszmény legreprezentatívabb darabjaira. Azzal, hogy mindezt a halállal azonosítja, ennek a bildung hagyománynak a végét is bejelenti, azt, hogy ez az emberkép is végérvényesen érvényét veszítette Auschwitz gázkamráiban.

Primo Levi: Ember ez? Fegyvernyugvás

Primo Levi olasz zsidó kémikus és író. Első, Ember ez? című önéletrajzi ihletésű regénye deportálásáról mesél, azt beszéli el, milyen módon tudott életben maradni, elsősorban szakértelmének köszönhetően, amit használtak a táborban, és ezért mentesült bizonyos periódusokban az embertelen mennyiségű, hosszú távon biztos halálhoz vezető fizikai munka alól. Műve megírására a tanúskodás parancsa indította, úgy hitte, hogy a holocaust kivételes mélypontja a történelemnek. Művének stílusa analitikus, szinte tudományos, bizonyos kérdések alapos végiggondolására tesz kísérletet, mégis jellegzetesen epikus szöveg tud maradni. A könyv híres, sokat idézett fejezete az „Akik odavesztek és akik megmenekültek”. Itt Levi arról beszél, hogy voltaképpen kétféle jól elkülöníthető auschwitzi embertípus van, a túlélő és az, aki odavész. „Más ellentétpárok (például a jók és a rosszak, a bölcsek és az ostobák, a gyávák és a bátrak, a szerencsétlenek és a szerencsések) sokkal kevésbé körvonalazhatóak, kevésbé látszanak eleve meglevőknek, s mindenekelőtt sok bonyolult fokozatot engednek meg”. Ezek a kategóriák a táborban érvényüket vesztik, a tábor egy önálló, saját, mindenfajta morál előírásaitól idegen terepként kerül elénk. Azoknak, akik odavesznek, mint megtudjuk, nincsen történetük, története, különböző módjai egyedül a megmenekülésnek lehetnek, bizonyos lehetőségeket, történeteket el is mesél a szerző.

Következő regényének címe Fegyvernyugvás, ebből az író-elbeszélő hosszú és viszontagságos, hónapokig tartó hazavezető útját ismerhetjük útját ismerhetjük meg, és azzal a kérdéssel is szembesülhetünk, folytatható-e valamiféle élet Auschwitz után. Levi később – nagy valószínűséggel – öngyilkosságot követ el, Elie Wiesel szavai szerint bizonyos értelemben már évtizedekkel ezelőtt meghalt Auschwitzban.

Nelly Sachs: Versek

Nelly Sachs és édesanyja Hitler elől emigrált 1940-ben, a legutolsó pillanatban a semleges Svédországba levelezőtársa, barátnője, Selma Lagerlöf segítségével. Noha már előtte is írt verset, életművének azt a részét, amelyért Nobel-díjjal tüntették ki, Svédországban írta. Bonyolult, hermetikus verseiben a pusztulásról és a megváltásról, a megtisztulásról ír, a pusztítás visszavonhatatlanságáról és a benne rejlő szentségről, ahogy Pilinszky mondta. „Aszú fa lettünk egy favágó keze alatt – / De szemeink már angyalszemek/ S néznek reátok/ Az éj fekete redőin áthatolnak” (Árvák kórusa). Kevés állandó motívummal dolgozik, rengeteg biblikus, elsősorban prófétai utalással, de Jóbról is ír például verset. A prófétai hagyomány éppen a jövendölt pusztulás és a megváltás közelsége miatt foglalkoztatja. „A zsidó sors időszerű esetlegességéből hátralépett a zsidó valláshoz, aztán, a maga költészetén belül, körülbelül ugyanazt az utat járta meg, mint a próféták, akikre oly szívesen hivatkozik: egy körülhatárolt közösség jajkiáltásától az egyetemes megváltásig” – írja róla legjobb magyar ismerője, fordítója, Vas István. Állandó motívumai közül a legemlékezetesebbek a kő, a levegő, az időt, az utolsó perceket mérő óra, a vér, a halak némasága, a csalogány éneke, az éjfél. Gyakran ír siratókat imitáló műveket, különböző kórusokat (A megmenekülők kórusa, A kövek kórusa stb). A kő a szegénység, a pusztulás, a gyilkolás, az élettelenség, ugyanakkor a mindenen túlérő emlékezet, az elpusztíthatatlan keménység, a bizonyosság jelképe is, egyszerre emlék és ígéret. Képgazdag verseinek képhasználata az absztrakciót keveri a legkonkrétabb, motívumszerű jelekkel, pl.: „Mi árvák a magány mezőin fekszünk kiterítve”.

Lírájának intenzitása komoly figyelmet, némely versei a biblikus utalások felfejtéséhez szükséges erőfeszítést is megkívánják, ugyanakkor „líra aligha szólaltatta meg ennél hitelesebben és szívszorítóbban a század szenvedését”.(Vas István).

Jorge Semprun: A nagy utazás

Jorge Semprun legismertebb műve, A nagy utazás életrajzi motívumokra épül. A „nagy utazás” egy vonatút története, főhősét, Gérard-t a buchenwaldi koncentrációs tábor felé vezető vonatútján kísérhetjük el. Baloldali ellenállóként fogták el, ezért deportálják. Ezen az úton gondol vissza megelőző élete eseményeire, és úgy érzi, sorsa döntések eredménye volt, ő választotta, vállalta mindazt, ami történt vele. A regénynek éppen ez az egyik legfontosabb erkölcsi tézise, az áldozatiság elutasítása. Ezért beszél Gerard különös tisztelettel egyik társásról, Hans Freibergről aki zsidó származásúként csatlakozott az ellenálláshoz, vissza akarta nyerni lehetőségét a választásra, halála módjának megválasztását, autentikus életét akart, elkerülni az áldozati halált, ahogy a könyv mondja, azt, hogy „zsidóhalált” haljon, hogy „sorsa testébe legyen írva”. Amikor a regény végén begördül a szerelvény Buchenwaldba, végiggondolva és értelmes sorsként tudja vállalni azt, ami eddig történt és majd ezután történik vele. A regényt Fehér Ferenc a francia egzisztencializmus elgondolásaival lefolytatott vitaként értelmezi, Semprun szövege tagadja a „létbe vetettséget”. Ezért nevezi Fehér „ a szabadság regényének”, ezért véli úgy, hogy A nagy utazás fölé oda lehetne írni mottónak a szókratészi mondatot: „Anütosz és Melétosz megölhetnek, de ártani nem tudnak nekem”. Mindaz, amiben Semprun hisz, Kertész Imre Heidegger, Sartre és mindenekelőtt Camus-ihlette művészete számára épp az, amivel le akar számolni, el is mondja naplójegyzeteiben, hogy Semprun műve, amelyik akkor jelent meg magyarul és vált zajos sikerré, amikor ő a Sorstalanságon dolgozott, indirekt inspirációt jelentett számára: mindennek az ellenkezőjét szerette volna megírni első munkájában. Éppen abban nem hitt, amit Fehér úgy formulázott meg, hogy „a szembekerülő szabad emberek mozgalma, amely a vereséget is a humanitás győzelmévé alakítja át”.

Art Spiegelmann: Maus

Képregényben elmesélni egy holocausttörténetet merész vállalkozás és bizonyosan alkalmas arra, hogy a kliséket, a klisészerű emlékezést mindig fenyegető, unalmas humanista semmitmondó és patetikus frázisoktól megszabadítsa, amelyek, – ahogy Kertész Imre mondja – sokkal inkább a felejtés, mint az emlékezés ügyét szolgálják. A könyv az író édesapjának történetét beszéli el, egy Auschwitzot megjárt lengyel zsidóét, házasságát, első gyermekének elvesztését, egy szörnyű, nem kis részben Auschwitz miatt elviselhetetlen családi légkör kialakulását. A könyv ugyanakkor elutasítja, hogy az apa hol szelíd iróniával, hol kíméletlen és fájdalmas gúnnyal láttatott jellemvonásait, elviselhetetlenségét egészében Auschwitz számlájára írja, hogy felmentse apját. A könyv egyúttal az anya hiányának története is, aki Auschwitz után sok évvel lett öngyilkos, az önvád és az apa vádolásának története is. A könyv rendkívül emlékezetes figurákat teremt, központi kérdése az apa-fiú viszony, amit a történet elbeszélése intenzívebbé, ugyanakkor fájdalmasabbá is tesz. A fiú egyszerre hallgatja művészként az apját, akinek tanúságát a világ elé akarja tárni, az apa történetén keresztül kíván hozzájárulni a holocaust emlékének megőrzéséhez, másrészt saját történetét kívánja megérteni, édesanyja életének titkát, szülei egymáshoz és hozzá fűződő viszonyát. Ez a két különböző érdek, a személyes és a nyilvános, nagyon sokszor kerül összeütközésbe egymással, a könyv ennek a feszültségnek a története is. A különböző karaktereket, a képregény adta lehetőségeket és az állatmesék kliséit felhasználva, különböző állatokként látjuk viszont a könyvben, a zsidók egerek (ez magyarázza a könyv címét), a lengyelek disznók, a németek macskák. A képtelen előítéletek túlhangsúlyozása (a zsidók férgek, a macska-egér motívum utal továbbá a kiszolgáltatottságra is) nevetségessé tételüket szolgálja, ahogy az apa karakteresen, sztereotipikusan zsidós rossz tulajdonságaira is történik utalás, azzal küszködik a regénybeli író (maga az alkotás folyamata is tárgya a regénynek), hogy bemutathatja-e úgy, olyannak édesapját, amilyen. A szöveg néhol sötéten fájdalmas, néhol szelíden ironikus humora, a sajátos és roppant termékenynek bizonyuló műfajválasztás kivételesen alkalmassá teszi a szöveget arra, hogy valamit elmondhassunk segítségével a középiskolás korosztálynak a holocaustról.

Elie Wiesel: Az éjszaka

Wiesel máramarosi chászid családból származik, tizenöt éves korában deportálták Auschwitzba, ahol egész családját meggyilkolták. A holocaust tanújaként, az emberiség lelkiismeretének ébrentartójaként élte le egész életét, ennek a tanúságnak a része első könyve is. A cím, éjszaka, utalás a pészáchi széder liturgia híres elemére, a legkisebb által feltett nyitókérdésre, hogy „miben különbözik ez az éjszaka az összes többi éjszakától?”. Amit itt látunk, az a szertartás kifordítása, inverz kivonulástörténet, (éppen Pészách körül) a viszonylagos szabadságból a rabszolgaságba, az életből a halálba. Ez az éjszaka éppen olyan feledhetetetlenné válik, mint az egyiptomi éjszaka, éppen úgy tilos elfelejteni, mint azt, csak immár éppen nem Isten mindenhatóságáról és népe iránti szeretetéről tanúskodik, hanem éppen az ellenkezőjéről, Isten hiányáról, nemlétéről, akinek végtelen emlékezetét valahogy nekünk, magunkra maradt, véges lényeknek kell pótolnunk: „Soha nem feledem azt az éjszakát, a táborban töltött első éjszakát, amely egyetlen hosszú hétpecsétes éjszakává változtatta életemet. Soha nem feledem azt a füstöt. Soha nem feledem a lángokat, melyek megfosztottak élnivágyásomtól. Soha nem feledem a pillanatot, melyek álmaimat elvették. Soha nem feledem mindezt, még ha olyan hosszú életre ítéltetném is, mint maga Isten. Soha”.

A regény a hívő, jámbor zsidók közösségének pusztulásáról szól és az Istenbe vetett hit végleges elvesztéséről, arról, hogy az az éjszaka bizonyos értelemben soha nem fog elmúlni. Az istenhit elvesztéséről szóló, híres részlete még a szövegnek egy táborbéli akasztásjelenet, amikor végig kell nézniük a foglyoknak három társuk, közöttük egy kisgyermek felakasztását. A jelenet szemtanúi arról beszélgetnek, hol van, hol lehet az Isten ilyenkor, hogy lehetett ezt megengednie. Arra a kérdésre, hogy hol van az Isten, az elbeszélő ad, ha tetszik, mélységesen blaszfém, ha tetszik, mélységesen jámbor (chászid), mindennek ellenére hívő választ: „Élt még, amikor elhaladtam előtte. Mögöttem újra elhangzott az előbbi kérdés: Hol van az Isten? Magamban pedig a következő választ hallottam: »Hol van? Ott, – ott lóg az akasztófán…«”