Archive for the 'Tanároknak' CategoryPage 2 of 7
„Meg lehet figyelni tehát, hogy a nagy történelmi eseményekkel szinte egyidejűleg vagy nagyon rövidesen ezek után a közvetlen személyes mozzanatokat tartalmazó, történelmi távlatot természetesen nem adó beszámolók következnek, majd eltelik néhány esztendő, esetleg néhány évtized, közben megteremtődnek a kellő történelmi (és politikai) távlatok, átalakul az írói szemlélet, bizonyos tanulságok fogalmazódnak meg, és azután már ezeknek a birtokában egy nem annyira ábrázoló, leíró, inkább értelmező és bizonyos esetekben talán mitizáló szándékot kifejező irodalom mutatja be a nagy történelmi eseményeket. Az 1956-os forradalom ábrázolását tekintve erre a fajta kettősségre egyszerűen nem kerülhetett sor. Nem volt mód arra, hogy először az élmény és a valóság közelében az eseményekről közvetlenül beszámoló irodalom jöjjön létre, majd néhány esztendő múltán kialakuljon a történelmi események hiteles értelmezésének lehetősége, és ennek következtében egy távlatosabb szemléletet kifejező elbeszélő irodalom váltsa fel a korábbi, a valósághoz tapadó beszámolókat. Erre, minthogy a forradalmi események értelmezése teljes mértékben alá volt rendelve a kommunista diktatúra erőszakosan érvényesített ideológiai és politikai érdekeinek, egyszerűen nem volt lehetőség. Az ábrázolásnak az a ritmusa, a művek megszületésének az a természetes rendje, amely a nagy történelmi események megörökítését követően általában kialakult, az ötvenhatos forradalom szépirodalmi ábrázolásának esetében felbomlott és megszűnt.”
Pomogáts Béla
Tovább itt: Litera.hu
A Novella sorozat ezen darabjában Aczél Tamás, Ágh István, Déry Tibor, Eörsi István, Fejes Endre, Ferdinandy György, Galgóczi Erzsébet, Göncz Árpád, Ignácz Rózsa, Kertész Ákos, Kertész Imre, Konrád György, Mándy Iván, Örkény István, Sárközy Mátyás és mások ötvenhatos novelláit olvashatjuk.
A történések időrendjének ívét követő szerkezet az
- előkészületektől,
- a forradalom kitörésének mozzanatain át,
- a személyes harcok ábrázolásán keresztül,
- a forradalom leveréséig
a történelmünk egyik legdrámaibb időszakának irodalmi, és mégis hiteles feldolgozását teszi lehetővé.
Rólunk szólva – A Kertész Ákos-vitáról
Most, hogy (felettébb szomorú) véget ért a “Kertész Ákos-vita”, érdemes kísérletet tenni a jelenség megértésére is. Azt, hogy Kertész szövege súlyosan igazságtalan és pontatlan, felesleges ezredszer is leszögezni, mert bár valóban így van, a kérdés már rég nem ez. A magyar sajtó egyes vidékein rendszeresen állnak elő ennél ezerszer durvább szövegekkel kormányközeli publicisták, akik még részlegesen sem hajlandók helyreigazítani önmagukat, mégsem veszik el díjaikat, ellenkezőleg, kitüntetik őket. A “jobboldali” felháborodás tehát egyoldalú és szemforgató.
Vári György, Magyar Narancs 2011.10.06.
Szeressük egymást, gyilkosok!
Vári György írása (Rólunk szólva, Magyar Narancs, 2011. október 6.) a holtról új vágányra tereli a Kertész Ákos hírhedt levele körül kialakult vitát, olyanra, melyen érdemes elrobognunk a legnyomasztóbb következtetésekig. Várinak igaza van abban, hogy Kertész leveléből nem az aggódó hazaszeretet szól, hogy az írás nem a nemzeti önostorozás hagyományának folytatása, hanem a kirekesztett, túlélő zsidó félelmi reakciója, panasza, fájdalma, keserűsége az együtt nem érző, be nem fogadó, a szörnyű múlttal szembe nem néző közeg miatt. “Ám ha panaszként ismerjük fel” ezt a szöveget, mondja Vári, “felhívhatjuk fogékony honfitársainkat, hogy próbálják átérezni, és pusztán ezzel meg is szüntetni a fájdalmat”.
Révész Sándor, Magyar Narancs 2011.10.13.
Reménytelen értelem és leverő érzelem – A Kertész Ákos-vitához
“…ami igaz, nem teszi a kort, ha nem jóváteszi.”
(Ingeborg Bachmann: Ami igaz)
Mindenekelőtt arról, ami – szándékaim szerint, s számomra – nem (a) vita tárgya. Kertész Ákos elhíresült megállapítása, miszerint a magyar “genetikusan alattvaló” bizony tarthatatlan, sértő és értelmetlen. Ha nem lenne nyegleség, óvatosan azt írnám (meg is kockáztatom): igazi butaság. Erről nincs mit és nincs kivel vitatkozni, lévén ebben az egyben, ha semmi másban nem is, minden megszólaló egyetért. Amint azt is beláthatónak vélem, hogy volt ennek a vita helyett lefolytatott nyilvános megalázásnak egy olyan, korai szakasza, amikor Kertész még nem formálisan, hanem valóban visszavonhatta volna mindezt. Ha nem tette, az az ő dolga, nékem nem tisztem, hogy kioktassam.
György Péter, Magyar Narancs 2011.10.20.
Tiszaeszlári Solymosi Eszter a Trafóban – A Staatsschauspiel Hannoverelőadása
Kelemen Ágnes (www.kelemenagnes.blogspot.com) bejegyzése
Magyarországon sajnos csak kétszer láthattuk a tiszaeszlári vérvád legújabb színpadi feldolgozását, pedig ránk férne többször is ez a termékeny provokáció. Nem felmondása az ismert vérvádtörténetnek és nem borongás azon, hogy istenem, milyen egy sztereotípiákra fogékony sárkányfogvetemény volt (és továbbra is) a magyar társadalom.
A díszlet korhűen ábrázol egy 1880-as évekbeli falusi udvarházat, ugyanakkor kreatívan illeszkedett az előadáshoz, a színpadon mindig az látszott, ami a kertben történik, a vetítővásznon pedig az, ami a házon belül. A napok múlását humorosan az jelezte, hogy a napot megjelenítő sárga gömb a szereplők egyetlen fújására kialudt esténként.
A történetet megérti az a néző is, akinek semmit nem mond a cím (bár nem tudom, hogy ilyen emberek egyáltalán elmentek-e a pesti előadásokra). A borongás a mi dolgunk, de nem kapjuk ingyen, végig kénytelenek vagyunk gondolkodni is, nem csak érzelmileg reagálni. Nehéz dolgunk van, mert sok kulturális kód, utalás és finom áthallás hálózza be a színpadi eseményeket, de cserébe – ha tényleg követtük őket – kapunk némi feloldozást. A tiszaeszlári történet rengeteg korábbi művészeti feldolgozása bele lett dolgozva a produkcióba (például Kászonyi Dániel és Krúdy Gyula regényei, és Erdély Miklós Verzió című filmje), emellett nagyon sok zsidó vonatkozás is. Mindez Petrányi Viktória és Bíró Yvette dramaturgi munkáját dicséri. Maga az alaphelyzet (Pészach idején fogva tartanak egy pár zsidót egy disznóólban) adja magát a drámai feldolgozásra, hiszen Pészach egyrészt a szabadulás ünnepe, másrészt a zsidóság néppé válásáé, és az alaphelyzet éppen egy olyan rabság, amely könnyen visszavezethető a zsidók másságára. Arra, hogy ők nem olyan nép, mint a többi, ráadásul ezt lépten-nyomon kinyilvánítják.
A színészek nem csak azt jelenítették meg jól, hogy ezek a zsidók áldozatok, hanem azt is megérthetővé tették, hogy miért lettek azok: mivel irritálják környezetüket olyan mértékben, hogy a legborzalmasabb kannibalizmust is elhiggyék róluk. (A kicsit józanabb rágalmazó, Géza, mindenesetre elmondja, hogy az idegen zsidók, a tutajosok a gyanúsak, nem a helyiek.) Persze ott van a sztereotípiák születésének klasszikus oka is: az ismeretlentől való félelem. Hiszen ki érti, hogy mit csinál egy sakter, miért nem olyan húst esznek a zsidók, amit rendes hentes vág le? Ha a sakter többet tud, mint egy hentes, de nem értjük, hogy mi az a többlettudás, akkor könnyen elszabadul a fantázia… És az egyiptomi kivonulás történetében is ott volt a vér központi szerepe, azokban a házakban maradt életben az elsőszülött, ahol bárányvér volt az ajtón. Ráadásul valami furcsa dolog van a zsidó étkezésben a vérrel, azt az apróságot könnyű „elfelejteni”, hogy a vérevés az, amit aztán abszolút tiltanak a zsidó étkezési törvények. Már kész is a vérvád: Pészachkor nyilván szükség van nem zsidó gyerekek vérére, a klasszikus vérvád kiforrott változatában szűzlányéra. Nem is beszélve arról, hogy Krisztus meggyilkolásának története is menthetetlenül egybefonódik a Pészach-hal, tehát ki más lenne a bárány, akinek vérét ontják?
Continue reading “Tiszaeszlári Solymosi Eszter a Trafóban” »
“A rendszerváltás mentális értelemben akkor hozhatott volna szilárd eredményeket, ha kitartó munkával elkezdtünk volna szembenézni saját erkölcsi történetünkkel, azokkal a családi szinten sokszorosan megerősített mentális mintákkal, életstratégiákkal, amelyek – sajnos a trianoni traumával sem kielégítően magyarázható módon – végrehajthatóvá tették a holokausztot úgy, ahogyan megtörtént, és támaszul szolgáltak az 1956 utáni úgynevezett konszolidációhoz.” Schein Gábor, a szerző irodalmár, egyetemi oktató.
Narancs XXIII. évf. 38. szám, 2011.09.22., publicisztika
Az év fotókiállítása a Magyar Nemzeti Múzeumban, 2011. szeptember 30. – december 31.
A kiállítás szervezője a Jeu de Paume (Párizs) a Magyar Nemzeti Múzeummal együttműködve
André Kertésznek soha nem volt a munkássága egészét átfogó, annak valós arányait és hangsúlyait feltáró retrospektív kiállítása. A Jeu de Paume-ban 2010 szeptemberében nyílt, s onnan további két helyszínen bemutatott tárlat, melyet a Magyar Nemzeti Múzeum is fogad majd, ezt a hiányosságot szándékozik pótolni.
Kertész (Budapest, 1894-New York, 1985) fotográfusi tevékenysége több mint fél évszázadot ölel fel, s egyike azoknak a külföldre származott magyar mestereknek, akiknek nevét minden, fotográfiát kedvelő a 20. század legmeghatározóbb egyéniségei között tart számon. A kiállítás oldala
Self portrait by Andre-Kertesz
Kovács Ágnes Lilla, Nagy Iván Zsolt, Hermann Irén, Magyar Aletta, Sebők Viktória, Zeisler Judit
Figyelő, 2011./14. szám – április 7.
Megállíthatatlannak tűnik a mai magyar fiatalság kettészakadása, sőt, az érvényesülni képesek és a lemaradók közötti olló egyre tágabbra nyílik. A társadalmi helyzet ráadásul öröklődik, azaz nemcsak a következő, hanem további generációk sorsa is eldőlni látszik. Ami pedig mindezeken túlmenően a felnövő nemzedék tagjairól elmondható: a tévé helyett az internetre esküsznek; szélsőségesen korán vagy éppen későn kezdik a szexuális életet; egyre kevésbé vallásosak; az előző generációnál idegenellenesebbek és erőszakosabbak; s bár nem sportolnak annyit, mint régebben, a cigarettának valamelyest kevésbé rabjai.
Tovább itt: fn.hu
