ArchivePage 2 of 15
Tiszaeszlári Solymosi Eszter a Trafóban – A Staatsschauspiel Hannoverelőadása
Kelemen Ágnes (www.kelemenagnes.blogspot.com) bejegyzése
Magyarországon sajnos csak kétszer láthattuk a tiszaeszlári vérvád legújabb színpadi feldolgozását, pedig ránk férne többször is ez a termékeny provokáció. Nem felmondása az ismert vérvádtörténetnek és nem borongás azon, hogy istenem, milyen egy sztereotípiákra fogékony sárkányfogvetemény volt (és továbbra is) a magyar társadalom.
A díszlet korhűen ábrázol egy 1880-as évekbeli falusi udvarházat, ugyanakkor kreatívan illeszkedett az előadáshoz, a színpadon mindig az látszott, ami a kertben történik, a vetítővásznon pedig az, ami a házon belül. A napok múlását humorosan az jelezte, hogy a napot megjelenítő sárga gömb a szereplők egyetlen fújására kialudt esténként.
A történetet megérti az a néző is, akinek semmit nem mond a cím (bár nem tudom, hogy ilyen emberek egyáltalán elmentek-e a pesti előadásokra). A borongás a mi dolgunk, de nem kapjuk ingyen, végig kénytelenek vagyunk gondolkodni is, nem csak érzelmileg reagálni. Nehéz dolgunk van, mert sok kulturális kód, utalás és finom áthallás hálózza be a színpadi eseményeket, de cserébe – ha tényleg követtük őket – kapunk némi feloldozást. A tiszaeszlári történet rengeteg korábbi művészeti feldolgozása bele lett dolgozva a produkcióba (például Kászonyi Dániel és Krúdy Gyula regényei, és Erdély Miklós Verzió című filmje), emellett nagyon sok zsidó vonatkozás is. Mindez Petrányi Viktória és Bíró Yvette dramaturgi munkáját dicséri. Maga az alaphelyzet (Pészach idején fogva tartanak egy pár zsidót egy disznóólban) adja magát a drámai feldolgozásra, hiszen Pészach egyrészt a szabadulás ünnepe, másrészt a zsidóság néppé válásáé, és az alaphelyzet éppen egy olyan rabság, amely könnyen visszavezethető a zsidók másságára. Arra, hogy ők nem olyan nép, mint a többi, ráadásul ezt lépten-nyomon kinyilvánítják.
A színészek nem csak azt jelenítették meg jól, hogy ezek a zsidók áldozatok, hanem azt is megérthetővé tették, hogy miért lettek azok: mivel irritálják környezetüket olyan mértékben, hogy a legborzalmasabb kannibalizmust is elhiggyék róluk. (A kicsit józanabb rágalmazó, Géza, mindenesetre elmondja, hogy az idegen zsidók, a tutajosok a gyanúsak, nem a helyiek.) Persze ott van a sztereotípiák születésének klasszikus oka is: az ismeretlentől való félelem. Hiszen ki érti, hogy mit csinál egy sakter, miért nem olyan húst esznek a zsidók, amit rendes hentes vág le? Ha a sakter többet tud, mint egy hentes, de nem értjük, hogy mi az a többlettudás, akkor könnyen elszabadul a fantázia… És az egyiptomi kivonulás történetében is ott volt a vér központi szerepe, azokban a házakban maradt életben az elsőszülött, ahol bárányvér volt az ajtón. Ráadásul valami furcsa dolog van a zsidó étkezésben a vérrel, azt az apróságot könnyű „elfelejteni”, hogy a vérevés az, amit aztán abszolút tiltanak a zsidó étkezési törvények. Már kész is a vérvád: Pészachkor nyilván szükség van nem zsidó gyerekek vérére, a klasszikus vérvád kiforrott változatában szűzlányéra. Nem is beszélve arról, hogy Krisztus meggyilkolásának története is menthetetlenül egybefonódik a Pészach-hal, tehát ki más lenne a bárány, akinek vérét ontják?
Continue reading “Tiszaeszlári Solymosi Eszter a Trafóban” »
Szukkót (héberül סֻכּוֹת (pontozatlanul סוכות is) (lomb)sátrak, askenáz kiejtéssel Szuk(k)ajsz), az úgynevezett Sátrak ünnepe, másként: Hag hasszukkót.
A szukkót hét napon át tart, zárásaként a nyolcadik napon a Smíni aceret, vagyis az őszi záróünnep követi. Több vidám vallási szertartás, sok ének és tánc kíséri az örömünnepet.
Az ünnep lényege, hogy kifejezze az Isten gondviselésében való bizakodást és hitet. Ahogyan a Mindenható a pusztában gondoskodott népéről, úgy ezután is fog. Éppen ezért teszi a Biblia az ünnepet az aratás, betakarítás idejére:
„A sátorok ünnepét hét napig tartsd, mikor begyűjtöd a termést a te szérűdről és sajtódról. És örvendezz a te ünnepeden, te és a te fiad, a te leányod, szolgád és szolgálóleányod, a lévita, a jövevény, az árva és az özvegy, akik belől vannak a te kapuidon. Hét napig ünnepelj az Úrnak, a te Istenednek azon a helyen, a melyet kiválaszt az Úr, mert megáld téged az Úr, a te Istened minden termésedben, és kezeidnek minden munkájában; azért örvendezz igen! Minden esztendőben háromszor jelenjen meg közüled minden férfiú az Úrnak, a te Istenednek színe előtt azon a helyen, a melyet kiválaszt; a kovásztalan kenyerek ünnepén, a hetek ünnepén, és a sátorok ünnepén. De üres kézzel senki se jelenjen meg az Úr előtt!” (5 Mózes 16:13–16; Károli)
A pészahal és a sávuóttal együtt ez a három, úgynevezett zarándokünnep egyike, melyen a Szentély fennállásának idején a zsidóknak Jeruzsálembe kellett menniük, hogy áldozatot mutassanak be.
Tovább itt: Szukkót – Wikipédia és itt
Az eightdays alkotócsoport azzal a céllal jött létre, hogy a kortárs design és tárgykultúra progresszív szemléletével újraértelmezze a hagyományos zsidó liturgia tárgyi elemeit.
Miért készítettünk hanukiát?
A mai magyar zsidóság közösségi öndefiníciója nem a kulturális vagy hitbéli hovatartozás pozitív hagyományain nyugszik, még mindig erősen traumatizált a holokauszt emlékétől. Ennek lenyomataként a magyarországi zsidó kegytárgyak között nehezen találunk igazán korszerűt vagy design szemléletűt. A magyarországi zsidó otthonokba istorizáló utánérzés, jobb esetben nemzetközi design darabok vagy antik judaikák kerülnek. Másik oldalról tekintve, a judaika tervezés nemzetközi palettáján jelenleg nem találunk Magyarországról származó darabokat.
A vallásos zsidó család számára a szombat – Sábát – hivatalosan a szombati gyertyák meggyújtásával kezdődik. Ezt a vallási kötelességet az asszonynak kell teljesítenie. Az a nő, aki házasságkötéséig egyedül élt, az esküvője utáni első szombaton köteles először gyertyát gyújtani. A szombati gyertyákat körülbelül napnyugta előtt húsz perccel kell meggyújtani.
Az egész judaizmusban nincs még egy parancsolat vagy vallási előírás, amely iránt annyi érzelem, odaadás, rajongás fejeződnék ki, mint a szombat iránt. Ez az egyetlen előírás, amely az imák költészetében megszemélyesítve van jelen: gyengéden Szombat menyasszonynak nevezik. A zsidók számára olyan a szombat, mint a sugárzó szépségű menyasszony, a báj és tisztaság költői jelképe, a szerelem és ragaszkodás tárgya. Szombat királynőnek, Sábát HáMálkának is hívják, mert a költők és misztikusok képzeletében a királynő is a fenségesség, szépség és báj szimbóluma, és ilyen a szombat is a zsidók számára. A szombattartó zsidók teljességgel átérzik ezeket a költői megközelítéseket.
Legalább két gyertyát kell gyújtani. Ezek a negyedik parancsolat kétféle szóhasználatát jelképezik: Záchor – Emlékezzél meg a szombat napjáról, hogy megszenteljed (2Mózes 20:9.) és Sámor – Őrizd meg a szombat napját, hogy megszenteljed (5Mózes 5:12.).
Mezuza (héb.), az a pergamendarab, mely Mózes V. k. 6., 4-9 és 11., 13-31. verseit tartalmazza és papír, üveg, fém vagy fadobozba dugva, a vallásos zsidók lakásai valamennyi ajtófélfájára van rászögezve és jelképileg kifejezi Mózes V. k. 6., 9. és 11., 20. versének értelmét: «Ird fel azokat házad ajtófélfáira és kapuidra». A dobozra héber betükkel a «sáddáj» (Mindenható) szó van írva.
A S’má ima utáni parancsolatok azt is tartalmazzák, hogy a Tóra szavait az ajtófélfára is fel kell írni. Ennek a parancsolatnak a teljesítésére készülnek a szebbnél-szebb mezuza-tokok, melyeket a zsidó otthonokban azoknak az ajtóknak a jobboldali félfáira erősítenek fel, melyek olyan helyiségbe vezetnek, ahol alszanak vagy étkeznek. A tokban egy tekercsdarab található, mely a S’má imát tartalmazza. Csak az a kóser mezuza, melyben olyan tekercsdarabot helyeztek, amelyre a szöveget szakavatott személy, azaz szófer írta fel. A mezuza azt fejezi ki, hogy abban a házban, melynek ajtajára azt felerősítették, a Tóra parancsolatai irányadók. A mezuza tokjának alakja, színe vagy anyaga vallási szempontból közömbös. A mezuzával ellátott ajtón való belépéskor szokás a mezuzát megérinteni, majd a kezet megcsókolni.
Jom kipur napján ér véget a ros hásánával kezdődő, a megtérés tíz napjának (עשרת ימי התשובה – ászeret jámé hátsuvá) nevezett időszak, melyet félelmetes napoknak (ימים נוראים – jámim noráim) is hívnak. A zsidó vallás talán legismertebb ünnepe jom kipur, amelyet magyarul az engesztelés napjának, vagy hosszúnapnak is neveznek. A nap legfontosabb parancsa a megtérés. A ros hásánákor megkezdett önvizsgálati és önjobbítási folyamatnak ez a csúcspontja és a beteljesedése. A zsidó vallási szabályok erre a napra teljes böjtöt (ez egyaránt jelenti az evés és az ivás tilalmát) és a fizikai örömöktől való önmegtartóztatást írnak elő, ezzel is serkentve a megtérésre. A vallásos zsidók a nap nagy részét imával töltik a zsinagógában, de fontos észben tartani, hogy a böjt, az önsanyargatás és az ima csak eszközök, amelyek a megtérés intellektuális-spirituális célját szolgálják. Az ünnep dátuma: tisré hónap 10, minden szombati tilalom érvényes erre a napra, sőt, noha általában szombaton tilos böjtölni, ha jom kipur szombatra esik, akkor a böjtölés kötelező.
Tovább itt: Jom kipur
Évi bő másfél milliárd forintos állami járulékot kellene a kormány szerint elosztaniuk maguk között a zsidó egyházaknak. A pénzt egy 1999-es, állammal kötött szerződés alapján most a Mazsihisz kapja, de az új egyházi törvény nyomán a közigazgatási tárca hajlik arra, hogy a többi zsidó egyház is kapjon belőle. A Mazsihisz ragaszkodik a jussához, a Köves Slomó rabbi vezette EMIH azonban örül, hogy az állam belátja, nem csak egy zsidó egyház van Magyarországon.
Tovább itt: index.hu
“A rendszerváltás mentális értelemben akkor hozhatott volna szilárd eredményeket, ha kitartó munkával elkezdtünk volna szembenézni saját erkölcsi történetünkkel, azokkal a családi szinten sokszorosan megerősített mentális mintákkal, életstratégiákkal, amelyek – sajnos a trianoni traumával sem kielégítően magyarázható módon – végrehajthatóvá tették a holokausztot úgy, ahogyan megtörtént, és támaszul szolgáltak az 1956 utáni úgynevezett konszolidációhoz.” Schein Gábor, a szerző irodalmár, egyetemi oktató.
Narancs XXIII. évf. 38. szám, 2011.09.22., publicisztika
Az év fotókiállítása a Magyar Nemzeti Múzeumban, 2011. szeptember 30. – december 31.
A kiállítás szervezője a Jeu de Paume (Párizs) a Magyar Nemzeti Múzeummal együttműködve
André Kertésznek soha nem volt a munkássága egészét átfogó, annak valós arányait és hangsúlyait feltáró retrospektív kiállítása. A Jeu de Paume-ban 2010 szeptemberében nyílt, s onnan további két helyszínen bemutatott tárlat, melyet a Magyar Nemzeti Múzeum is fogad majd, ezt a hiányosságot szándékozik pótolni.
Kertész (Budapest, 1894-New York, 1985) fotográfusi tevékenysége több mint fél évszázadot ölel fel, s egyike azoknak a külföldre származott magyar mestereknek, akiknek nevét minden, fotográfiát kedvelő a 20. század legmeghatározóbb egyéniségei között tart számon. A kiállítás oldala
Self portrait by Andre-Kertesz
