Haver Informális Zsidó Oktatási Közhasznú Alapítvány

Vári Gyuri írása

A Los Angelesben élő magyar származású irodalmár, Marianna D. Birnbaum párhuzamos interjúkat készített három elismert magyar íróval, Esterházy Péterrel, Konrád Györggyel és Spiró Györggyel, akik a 2009-es jeruzsálemi könyvfesztivál vendégei voltak, Izraellel kapcsolatos benyomásaikról és a magyar zsidóság helyzetéről, történetéről. A könyv előszavában Birnbaum is erről elmélkedik: a 19. századot illuzórikus aranykornak láttatja, amikor a zsidók elhitték, hogy az emancipáció komoly és valódi döntés, őszinte befogadás. A zsidók nagy tömegei lelkes hazafiakká váltak, és úgy gondolták, többé aligha lehet kérdés bárki számára, otthonuk-e a föld, ahol élnek. A magyar nemzet azonban a következő század folyamán nem olyannak mutatkozott, mint legjobb képviselői a liberális korszakban, az asszimiláció puszta illúzióként lepleződött le abban a folyamatban, ami a holokauszthoz vezetett. Ez a történet nyilván nem nélkülöz minden igazságot, de mégis egyirányúsító kissé. Alkalmat ad a beszélgetésre, hogy valóban így van-e hogy mit jelent az asszimilációra nézvést a holocaust, hogyan viszonyulhat hozzá egy nem zsidó magyar stb. A három interjúalany három különböző perspektívát biztosít a kérdések megválaszolásához: egyikük zsidónak tekinti magát, másikuk a származását jelentés nélküli véletlennek gondolja, a harmadik, Esterházy Péter pedig semmilyen értelemben sem zsidó: jóindulatú és figyelmes kívülálló.

Az első válaszoló, Spiró György határozottan elutasítja, természetesen, a faji gondolkozást, és mivel magát kizárólag faji értelemben tekinti zsidónak, minden zsidóságára vonatkozó kérdést csak lezsidózásnak tud tekinteni. Hosszan mesél a családjáról, akik közt jeles cádikok is akadnak, és akikről – mivel egy regényéhez anyagot gyűjtve beléjük, mármint saját felmenőibe akadt – kivételesen sokat tud, azonban továbbra is makacsul történeti anyagként kezeli őket. Megbeszélhető kérdésként adódik az interjú olvasása közben, hogy az, kiknek a leszármazottai vagyunk, csak „faji” meghatározottságként lehet-e fontos számunkra vagy a családtörténeti emlékezet okán is. Spiró úgy dönt, hogy ezek a távoli mesékből megismert emberek lényegében idegenek számára, sőt még azt is hozzáteszi, hogy máshogy dönteni mitológiaképzés, ő pedig kritikusan néz a mítoszokra. Az identitás azonban mindig és eleve konstrukció, ami nem jelenti azt, hogy hazugság és le kell leplezni.
A közvetlen családról szóló történetek, elsősorban az apához való viszony szintén ismert lehet valamelyest Spiró beszélgetőkönyvéből (Amíg játszol) és az Álmodtam neked című gyönyörű novelláskötetből is, ezt a novellát remekül fel lehet használni a téma feldolgozásában rövidsége és kivételes szépsége miatt is. Spiró történelmi pesszimizmusa fájdalmas ellenképe apja megcsalatott bizakodásának – derül ki a könyvből és a novellából is. Szóba kerül Radnóti Miklós identitásválasztása is, de jól érzékelhetően mást jelent a beszélgetés két résztvevőjének. Spiró szerint Radnótinak igaza volt, Birnbaum érezhetően azt gondolja, hogy saját sorsa cáfolja meg választását. Remek közegelemzést ad Spiró Újlipótvárosról mint kulturális térről, a zsidó kispolgári szorongásokról és eufemizmusokról is.
Esterházy Péter lebírhatatlan derűje éles ellentétben áll Spiró kedélyével (ahogyan Konrád György furcsa sztoikus derűje is). Pontosan érzékeli a megfogalmazás nehézségeit, ha olyan országról kell beszélnie, melynek „szent földje” a mindennapok világa és „szent nyelve” a hétköznapi társalgásé, melynek történelme az ő saját története is európai keresztényként, mégis idegenként szemléli, s melynek létrejöttét potenciális lakói millióinak szisztematikus kiirtása előzte meg. Ahol véres és bonyolult konfliktus zajlik állandóan, amit a magyar utazó alig-alig ért. Ha erről a helyről szólunk, nagyon óvatosan kell bánnunk a szavakkal – igazi esterházys feladat ez az interjú. Az idők együttléte megtapasztalhatóvá válik a sivatagban is, Esterházy egyik legnagyobb izraeli élményében. Ott az emberkéz alkotása, a történelem nevetségesen rövidnek mutatkozik, a 2000 éves történet pedig jelennek: „bárhol, bármikor felbukkanhat egy kósza apostol”. Jeruzsálem és a sivatag a jelent mintegy „felborító”, magához rántó történelem terévé válik.
Esterházy néha talán túlzottan távolról figyel, igaz, mit is tehetne, alig pár napra érkező látogató csak: sokszor állapítja meg, hogy végtére is e föld lakói mind emberi lények, halljuk is szinte a csodálkozó kérdést: min lehet akkor itt egyáltalán ilyen csúnyán veszekedni? Ez a humanista tekintet éppen a sajátra, a történetre és kultúrára, az egyedit kirajzoló különbségre marad érzéketlen, arra, amire egyébként oly gyakran itt is talál szavakat. Esterházy mintha úgy sejtené, minden konfliktus lényegében félreértés, „pszichózis” lehet csak, míg Spiró szerint épp ellenkezőleg: minden valódi konfliktus lényegileg feloldhatatlan, legfeljebb kezelni lehet őket úgy-ahogy, ideig-óráig.
Konrád rögtön az interjú elején politizálni kezd. Úgy véli, hogy semmi ok a kelet-jeruzsálemi építkezések leállítására, hiszen ha a zsidó államban élhetnek palesztinok, akkor miért ne lakhatnának a leendő palesztin államban zsidók. Az építkezések azonban éppen azért folynak, hogy minél nagyobb területeket sikerüljön zsidó fennhatóság alatt tartani – az ott lakók és beköltözők célja bizonyosan nem az, hogy a palesztin állam zsidó kisebbségévé lehessenek.
Az ókori Jeruzsálemen is gyakran jár az esze – Dávidról, a „zsidó Lear királyról” és fiairól készül régóta regényt írni, és a zsoltáros uralkodó öregkoráról. Mire beleszoknánk a lassú, cél nélküli történetek ritmusába, már véget is ér a kötetzáró, rövid beszélgetés, és azon kapjuk magunkat, hogy kedvünk támad elővenni az ebben a modorban elmesélt önéletrajzi könyveket. (Az első, az Elutazás és hazatérés rövid összefoglalása a gyűjteményben megtalálható).